Lángoló Gitárok

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

A november 8-án Budapestre érkező Joe Satriani ismét megújult, most épp úgy, hogy teljesen elhanyagolta a tökös rockzenét. A No Age olyan legendákat idéz, mint a Sonic Youth vagy az Eric's Dream, majdnem tökéletesen. A Maroon 5 valójában nem is annyira idegesítő, mint amilyennek azt általában szokás gondolni. A We Love új színt visz Ellen Allien kiadójának palettájára. A Deerhunter megunta a szomorkodást, és elkezdett pattogni. Ismét okoskodunk öt lemezről.

Joe Satriani - Black Swans and Wormhole Wizards
(Epic/RED)

Alany: Nemrég sikerült egy telefoninterjút készítenem a kopasz gitárhőssel, amiben azt jósolta, a rajongók nagyot néznek majd az új anyag hallatán, mert az ennyire jól összerakott lemez ritka, mint a fehér holló. Nem sok zenészt tudnék felsorolni kapásból, aki minden egyes lemezén képes a megújulásra, de Satriani pont közéjük tartozik, és igen, meglepődtem a hosszú című album tételeit hallva.
Pro: Gitárcentrikus, gyönyörű muzsikát kapunk 53 percben az Ibanez különbejáratú muzsikusától, finom dallamokat, néhol keleties, másutt Hendrixes beütésű nótákat, pár szám meg akkora blues-fusion jazz keverék lett, hogy az embernek a könnye is kicsordul bele. Ha a pesti koncerten valóban elnyomja a legtöbb új szerzeményt (erre kaptam ígéretet), akkor javallom, hogy a régebbi, keményebb Satch-ot kedvelő  készüljenek fel egy elszállósabb estére, és rengeteg improvizációra (a Two Sides to Every Story üvölt a hosszabb hangszeres szólókért).
Kontra: Lendületes, sodró dallamok, kemény riffek szinte nincsenek is a 11 szerzeményben (kivéve a záró God Is Cryingot), márpedig a One Big Rush vagy a Surfing with the Alien szerzőjétől legalább két-három ilyen nótát is elvárhattunk volna.
(Szöveg: sixx; pontszám: 4,5/5) Ezt hallgasd!

No Age – Everything in Between
(Sub Pop)

Alany: A Los Angelesből származó No Age még 2008-ban őrjítette meg a világ legkopottabb csőnadrágjait viselő hipszterközösségeket. Ez év májusában jelent meg ugyanis a dob-gitár felállású duó debütáló nagylemeze, a Nouns, amely óriási lökést adott a rövid időn belül kiteljesedni készülődő lo-fi irányzatnak. Ráadásul mindez akkor történt, amikor még halvány lila gőzünk sem lehetett mondjuk a Wavves vagy a Male Bonding majdani színre lépéséről. Mostanra érkezett el az idő, hogy a No Age egy újabb hallgatni valóval lepjen meg minket. A zenekar egyik koncertjét egyébként a nyár során mi is elcsíptük Lengyelországban.
Pro: A tavaly kiadott Losing Feeling EP viszonylag jól előrevetítette, hogy a duó milyen irányba igyekszik továbbhaladni. Ördögi változtatások persze nem történtek: az anyag ugyan mélyebbnek hat, továbbra is rendkívül igénytelenül szólal meg, ami kiváló és egyben tökös mellékízt biztosít az egyébként dallamos punk-rock dallamoknak. A koszos köntösbe bújtatott, lendületes számok – olyan legendákat megidézve, mint a Sonic Youth és az Eric’s Trip – továbbra is számos gyönyörű percet szereznek majd minden popérzékeny zajkedvelőnek.
Kontra: A korongon újra és újra visszaköszönnek az olyan ambientbe hajló hangáramlatok, mint például a Positive Amputation. Ezek bár nem egyértelműen üresjáratok, a funkciótlanságuk miatt mégis könnyedén megbicsaklik bennük a lemez gördülékenysége.
(Szöveg: MaUgly; pontszám 3,5/5)

Maroon 5 – Hands All Over
(A&M/Octone)

Alany: A This Love,  a Makes Me Wonder, és a Harder To Breathe szupermegagigaslágerek hipercsapata arról ismeretes, hogy bár annyira sosem volt idegesítő mint tetszőeges Jamiroquai dal fél perce, azért mire netán kényszerből végig kell hallgatnod egy számot valahol (legyen mondjuk sor a teszkóban), már azért ökölbe szorul a kezed. Ha nem így van, valószínűleg nem ezt a blogot olvasod.
Pro: Pedig maga az album azért a maga keretei közt (100% biztonságos és rádióbarát funky-pop) egészen szórakoztató, és még a dalok jó részét is egész könnyen meg lehet különböztetni egymástól. Sőt, a címadó dalt többször is meghallgattam, és közben a borítót stíröltem!
Kontra: Ölég hosszú.
(Szöveg: Eron Mezza; pontszám: 3,5/5)

We Love – We Love
(BPitch Control)

Alany: A kéttagú We Love a nagynevű német BPitch Control kiadónál jelentette meg nemrég új bemutatkozó lemezét, ami a lehető legtávolabb áll a tavaly óta mifelénk világsztárnak hazudott Paul Kalkbrenner jellegű minimaltól. Az olasz duó különleges felfogású elektropopot csinál, új színt hozva Ellen Allien kiadójának palettájára, annak hagyományaitól nem elrugaszkodva, de a maga módján újraértelmezve azokat. Hírnevüket nem csupán zenéjüknek köszönhették, hanem látványos fellépéseiknek is, bár állításuk szerint a szerelem katonáiként viselkednek ott, ami mondjuk azért szarul hangzik.
Pro: Azonnal lejön, hogy a We Love nem a levegőbe beszélt, mikor a hatásokat emlegette. Ellen Allien Berlinette-je tényleg fellelhető itt-ott, viszont legalább ilyen mértékben előkerül a szintén a berlini kiadónál székelő szupergrupp, a Moderat neve, de még inkább annak egyik harmadáé, Apparaté. Ha épp nem a németek jutnak eszünkbe, akkor előkerül egy leszedált, a törés zúzásra gondolni sem merő, de pont ugyanolyan tehetetlenül kaparó Crystal Castles. A jól (és trendin) összeválogatott hatásoknak köszönhetően keletkezik valami "we love-os", aminek köszönhetően még nagyon messzire vihetik az olaszok.
Kontra: Bármilyen szépen sikerült megtalálni a saját hangot, sajnos néha a dalok nem elég jók. Illetve nem is a dalokkal van a gond, hanem azzal, hogy kicsit egy kaptafára épülnek. Bármilyen jól hangzik Giorgia Angiuli megeffektezett pár szavas éneklése, egy idő után sajnos túl sokszor felhasználják a teljes élvezethez. Nem feltétlenül negatívum, de nekem a dizájnban erőltetett szerelmi vonal sem tűnik igazán szignifikánsnak, de ez maradjon az én problémám.
(Szöveg: fá.; pontszám: 3,5/5)

Deerhunter – Halycon Digest
(4AD)

Alany: Az elsősorban valószínűlen frontemberéről, és két évvel ezelőtti sajtócsinaddratáról elhíresült  atlantai négyesre zsigerből írná az ember hogy búvalbaszott egy társaság, mivel felszínes vizsgálat alapján úgy is tűnhet. Azért ha neadjisten odafigyelünk a jobbára közepes, vagy annál egy kicsit lassabb számokra, egészen jópofa, nem kevés gyermeteg bájat felvonultató dallamokat találunk, és persze egészen intim atmoszférát. Az összképet tovább színezi a tény, hogy a Spoonnal turnéztak, amiről meg ugye sokminden eszébe jut az embernek, de a nyomorúság pont nem, és a hallható a friss lemezen is. A már emlegetett lassan, és inkább magas tartományokban hömpölygő dalok mellett most a korábbinál több, már-már pattogós darabok is megjelentek.
Pro: És ez igazából tök jó, bár a megveszekedett savanyú szájúak most biztosan jó nagyot csalódnak, de ettől inkább tekintsünk el. A hangzás ha nem is vett 180 fokos fordulatot, azért a saját kereteik közt egészen sok aprósággal egészítik ki az egyébként eleve egészen jellegzetes megszólalásukat. Mindenféle zörejek, nagymama-rádiója gitárok, kattogások, szóval kisebb finomságok akadnak mindenütt.
Kontra: Szögezzük le, hogy tök jó az album, és innentől már csak a kötelező picsogás következik, de ne menjünk el mellette teljesen, hogy a már említett frissiben megjelenő pattogás azért nem igazán illeszkedik bele az összképbe, talán nem jó sorrendben vannak a számok. Sebaj, kutya sem hallgat már lemezt hosszában.
(Szöveg: Eron Mezza; pontszám: 4/5) Ezt hallgasd!