Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Idén jelent meg az első magyar nyelvű, szakmai igényű kötet az elektronikus zenéről, ami emellett a korunkat alapvetően meghatározó analóg-digitális váltás zenére gyakorolt legfontosabb hatásait is igyekezett bemutatni. Mit is jelent ez az egész egyáltalán, van-e egy ilyen vállalkozásnak érdemi kritikája, hogyan fogadta a közönség, változtak-e az előítéletek az elektronikus zenével szemben, miben és miért mások a ma sztárjai a korábbiakhoz képest? Egyebek mellett ezekről a kérdésekről beszélgettünk Batta Barnabás médiakutatóval, kommunikációs szakemberrel, a Médium, Hang, Esztétika című kötet főszerkesztőjével, és még egy érdekes mix is szóba került.
Ha egy egyetemi kiadó megjelentet egy tanulmánykötetet, azzal általában nem szokott tele lenni a sajtó. A Médium, Hang, Esztétika viszont elég nagy visszhangot váltott ki a megjelenésekor. Ennyire izgalmas, közérdeklődésre számot tartó témáról van szó, vagy volt azért ennek egyéb oka is?
Azt gondolom, hogy a könyv hiánypótló munka. Amikor kitaláltuk, azt akartuk, hogy legyen a hazai elektronikus tánczenei kultúrának egy tudományos igényű, rendszerbe foglaló, kiinduló pontot jelentő műve. Emellett az is cél volt, hogy összességében a zenét érintő technológiai változások kultúraelméleti, szintetizáló gyűjteménye legyen. Az érdeklődés talán azzal is magyarázható, hogy nem volt még ilyen jellegű munka magyar nyelven, ugyanakkor nyilván mi is törekedtünk arra, hogy a könyv eljusson minél több helyre. Kommunikációs szakemberként igyekeztem minőségi PR munkát végezni. Azt hiszem, ennek a kettőnek az ötvözete az, hogy ez a könyv, úgy tűnik, valóban érdekli az embereket.
Mik voltak azok a nehézségek, amiket a téma hazai úttörőjeként le kellett küzdenetek?
Sokáig kétséges volt, hogy valaha is létrejön ez a munka. Nagyjából egy évet csúsztunk a megjelenéssel, elsősorban pénzügyi nehézségek miatt. A kiadáshoz szükséges pénzmennyiség összegyűjtése nagyjából másfél évet vett igénybe. Hónapokon keresztül napról-napra írtam a szponzorációs leveleket, kerestem a támogatókat. Nagyon jól látszott, hogy mivel ennek a kulturális területnek nincs kiépített oktatási, kutatói háttere, infrastruktúrája, társadalmi beágyazottsága, hiteles közéleti, kulturális szereplőkkel, így érdemi finanszírozási, szponzorációs háttere sincsen. Hiányzik az a társadalmi keret, amibe beilleszthető lenne. Végül az NKA-tól nyertünk egy közepes összeget, magánadományozók illetve több oktatói- és kulturális szervezet is segített a véghajrában, de óriási szerencsénk volt a T-csoporttal is. Az, hogy egy ilyen méretű és színvonalú telekommunikációs cég beáll ehhez hasonló kulturális kezdeményezések mögé, azt gondolom, mind a zenei kultúrát, mind a szponzoráló céget elég jól hitelesíti. Ez egy erős, dinamikus társadalmi szimbiózis, amit szélesebb kulturális szegmensekben is érdemes lenne terjeszteni.
A témával kapcsolatban nem lehet nem megemlíteni a Kömlődi Ferenc és Pánczél Gábor által írt, idestova már tíz éve megjelent Mennyek kapui - Az elektronikus zene évtizede című könyvet. Te és az általad szerkesztett kötet hogyan viszonyul Kömlődiék munkájához?
Azt gondolom, hogy a Mennyek kapui próbálta valamennyire lefektetni az elektronikus zenének a műfajokkal, alkotókkal, történetiséggel kapcsolatos nagy narratíváit, a maga kicsit „szabadosabb” stílusában. Ez az egész 2001-ben, az elektronikus zenének abban az időszakában egy tényleg fontos munka volt, de én úgy éreztem, most már hátrébb kell lépni és kicsit távolabbról, komplexebben, rendszerszinten megvizsgálni ezeket a folyamatokat. A mi könyvünk blokkokra tagolódik, amik bizonyos megközelítések, pszichológiai, kultúraelméleti, zenetörténeti, vagy például a zeneletöltések etikai és gazdasági szempontjai alapján vizsgálja ezt a területet. Fontos volt, hogy a blokkok szövegei párbeszédben is álljanak egymással. Így összességében szerintem a két kötet jól kiegészíti egymást, és talán ezt nem csak a magam nevében mondhatom, hiszen Kömlődi Ferenc is írt egy ajánlót a munkánkhoz. Bizonyos szempontból neki is köszönhető, hogy ez a könyv megszületett.
Az elektronikus zene elhivatott kedvelői valamiért a mai napig azt gondolják, őket mindenki lesajnálja, senki sem foglalkozik velük komolyan. Így szinte bármit, ami a saját közegükön kívülről, vagy kívülre is szól az elektronikus zenéről, kapásból nagy lelkesedéssel fogadnak. A körberajongás kis túlzással garantált és viszonylag ritka a korrekt kritika. Te milyen visszajelzéseket kaptál a megjelenés óta, és milyennek látod az elektronikus zenék hazai közönségét jelenleg?
Azt hiszem, amit mondtál, teljesen igaz. Érződik, hogy van egy elég széles elektronikus zenei fan-réteg, akik közül sokaknak valószínűleg tetszik a borító, meg a könyv nagyjából két oldalban összefoglalható szüzséje, és ők be is érik ennyivel. Megveszik, felteszik a Kömlődi-könyv mellé a polcra, mert hát kötelező, és ezzel a dolog számukra kerek. Másrészt, azért van egy szűk, zenét értő, zenét befogadó, valamennyire tudományos elit is, akik sokkal inkább kétkedve viszonyultak a kötethez. Ők a saját területükről fogalmaztak meg olyan kritikákat, melyekkel mi is egyetértünk. Szóval kritikából is kaptunk bőven. Mindemellett természetesen a könyv kiadása előtt meglévő előítéleteim sok szempontból csak erősödtek. Javarészt elszomorítónak tartom a hazai elektronikus-zenekedvelők e-zenéhez való rendkívül felületes hozzáállását, gondolkodását, az általános ízlést pedig mélyen nem is taglalnám. A könyv fontos kezdeményezés, de összességében óriási hiány mutatkozik hiteles, művelt, megfelelő szakmai kvalitásokkal és háttérrel rendelkező szakemberekre, közéleti „beszélő fejekre”, nívós oktatási háttérre, szakmai műhelyekre, és ami talán a legfontosabb lenne: kultúraközvetítő, a széles közönség számára zsinórmértéket jelentő zenei médiumokra.
Szerinted a laikusok körében enyhültek mára hazánkban a jól ismert előítéletek az elektronikus zenével szemben?
Azt gondolom, igen. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy egyre több reklámban hallhatunk elektronikus zenét, a túró ruditól kezdve, a tartós fogyasztási cikkeken keresztül a kozmetikumokig. Másrészt széles körben vannak olyan elfogadott, tradicionális, instrumentális zenét játszó emberek, zenekarok, akik mára az elektronikus zenék eszköztárát is beemelték a munkáikba és egyre intenzívebben használják. Így van egy igen erős kulturális átjárás a zenei rétegek között. Egy csomó olyan ember került indirekt módon közelebbi kapcsolatba az elektronikus zenével, akik korábban nem hallgattak önszántukból ilyesmit. Persze az ellentábor azért még mindig széles. Azt kéne látnia mindenkinek, aki zenével foglalkozik, hogy közös kulturkincsről beszélünk, ami maga a zene. Azok a struktúrák, az a zenei rendszer, amit az elektronikus zene mára felépített, nem csak kiegészíti a hangszeres zenét, vagy a klasszikus- és kortárs komolyzene kelléktárát, hanem keretezi is és rávilágít arra. Hangokról beszélünk, amiket emberek hoznak létre, és ezek a hangok nem alá vagy fölé rendelhetőek, nem a mennyország és a pokol között ingáznak, hanem egymás felé kommunikálunk, és ebből a termékeny párbeszédből jön létre a kortárs zenei kultúra.
A könyv vezérfonala az analóg-digitális váltás, főként a zenére fókuszálva. Személyes tapasztalat, hogy sokak ezt a számukra egyébként igen homályos dolgot úgy értelmezik, hogy a jelen kor zenei kultúrájában az elektronikus zene venné át a főszerepet az akusztikussal szemben. Valójában ugye nem erről van szó?
Sokan kérdőre vontak már, hogy a könyvben hova is helyezem a súlypontot, de én nem tenném le a voksot egyik irányba sem. Az elektronikus zene elkötelezett híveként, egykori dj-ként szívvel-lélekkel támogatom azt a folyamatot, hogy irány kell a hazai elektronikus zenei kultúrának, professzionalizálódjon, rendszereződjön, legyenek megfelelő, nívós felületek, ahol erről beszélnek, szerveznek. Médiakutatóként pedig azt mondom, hogy érdemes végigjárni azt a társadalmi, kulturális fordulatot, hogy az analóg-digitális váltás mögött milyen komplex folyamatok állnak, ez milyen hatásokat eredményez, és hogyan lehet differenciálni mindezt. Fontos szem előtt tartani, hogy a könyvben nem pusztán csak az elektronikus zenéről beszélünk, hanem a digitális úton terjesztett bármilyen típusú zenéről. Az utolsó fejezet a terjesztés megváltozásáról szól. Arról, hogy miként változik meg a zenéhez való hozzáférésünk módja. Egy technológiai változásnak a zenei téren kifejtett hatásaival akartunk foglalkozni, ami minden zenét és ezek társadalmi szintereit érinti.
Mindez hogyan hat például arra a klasszikus sztárfogalomra, ami még a 20. század második felében kialakult?
A verseny vált élesebbé. Közhely, de a digitális váltás valamennyire demokratizálta ezeket a folyamatokat. Kisebb a belépési küszöb erre a területre. Így aztán bárki, aki kellő, de azért nem túl nagy technikai háttérrel rendelkezik, valamint megfelelő networking-rendszerrel bír, már össze tud rakni magának egy olyan arculatot és támogatói bázist, hogy onnantól fogva aránylag könnyű sztárrá válnia. Ugyanakkor a lépték igen erősen megváltozott. Hogy kit neveztek sztárnak anno és most kit neveznek annak. Ilyen értelemben el is vesztette a keménységét ez a fogalom.
Már soha nem lesznek akkora sztárok, mint Elvis, a Beatles, Michael Jackson, vagy Madonna?
Nem lesznek, és ez így van rendjén. Valószínűleg soha nem lesz annyira monopolizált már a média működése, centrális hatóereje, mint volt hajdanán. Ahogyan diktatúra időszakában is jóval könnyebb a kommunikációs felületek birtoklása révén, abszolút módon uralni a közgondolkodást, úgy egy monopolizált médiahelyzetben is sokkal nagyobb erre a lehetőség. Jelenleg, a közösségi médiumok időszakában ez már egy jóval komplexebb feladat. Kettős dolog ez, hiszen egy bizonyos szintig az információ könnyebben juttatható el a felhasználóhoz, ugyanakkor ez mégsem jelenti azt, hogy akkora felületeken, akkora dózisban lehet hatást elérni, mint egykoron. Az pedig a sztároknak is feladja a leckét, hogy miként képesek megtartani azt a koherens arculatot, amit korábban felépítettek maguknak. Elég csak például a Youtube-on megnézni a Madonnáról, Michael Jacksonról, vagy Lady Gagáról készült ilyen-olyan funny videókat, és egyből látszik, hogy nem pusztán a „földi halandó” sztárrá válása vált egyszerűbbé, de a negatív kritikák célkeresztjébe is sokkal könnyebb bekerülni. Amiben azonban alapvetően különbözik egy 21. századi popsztár a húsz-harminc-negyven évvel ezelőttitől, hogy utóbbiak mögött egy teljesen koherens ideológia, egy aránylag koherensnek mondható társadalmi csoport, filozófia állt. Mindenki pontosan tudta, hogy mi az, aminek eszünkbe kell jutnia, ha azt a szót kimondjuk, hogy Elvis Presley. Még a nyolcvanas években is aránylag egyértelmű volt, hogy mire gondolunk akkor, amikor kimondjuk azt, hogy Madonna. És ez számos egyéb sztárra és ikonra levetíthető ezekből az időkből. Mára viszont sokkal inkább identitásmontázsok vannak. Vegyük például Lady Gagát, az ő zeneisége szervesen beépül a mai elektro-rnb-popzenék világába, de egy olyan vizualitás mentén fogalmazza és jeleníti meg mindezt, hogy teljesen más kontextusba helyeződik maga a zenei tartalom is, és valamelyest felülértékelődik ezáltal. Sokkal hibridebbé vált a kortárs médiakultúra, de a szereplőinek nagyjából nincs is más választásuk, mert nagyon sok eredendően újat már nem lehet behozni a képbe. Azt hiszem, mára mindenki számára világossá vált, hogy csak a meglévő kulturális mintázatokat lehet új kontextusokba helyezni, de semmilyen új nincsen már a Nap alatt.
Visszakanyarodva az elektronikus zenéhez: néhány hete a neved alatt megjelent, majd elég gyorsan elterjedt a neten egy meglehetősen sokszínű mix, aminek a három év után idén újra megrendezésre kerülő, épp a napokban zajló Ultrahang Fesztiválhoz is köze van. Mit érdemes tudni erről?
Az Ode to the Form című mixem az electronica, a techno, a noise és a darkstep hidegebb zenei rétegein keresztül egy „időtálló” zenei forma kibontására vállalkozott a minőségi, sokszínű elektronikus zenei kultúra érdekében. A felkérés Kiss Gergőtől érkezett, aki már kezdetektől fogva az UH Fest stábjának tagja, és elismert hazai, underground producereket, DJ-ket, közéleti arcokat kér fel, hogy izgalmas zenei anyagokkal promótálják a rendezvényt. A felkérést követően céges szinten magam is beszálltam a négynapos fesztivál kommunikációs munkáiba, mert hiszem, hogy éppen az ehhez hasonló kezdeményezések segítenek a legtöbbet a hazai progresszív kultúraközvetítésben.
Batta Barnabás
Kommunikációs szakember, médiakutató, esztéta, a PTE BTK kommunikáció doktori programjának végzős hallgatója. 2006 óta a szegedi Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék oktatója, a közélet, a kultúra és a civil szféra területén egyaránt tevékenykedő kommunikációs tanácsadó és kampányszakember, elemző. Kiemelt érdeklődési területei a digitális váltás kulturális- és trendkommunikációs hatása, a popkultúra, a kortárs társadalom- és médiaelmélet, illetve a kulturális menedzsment és PR. Gyakorló esztétaként, kritikusként több kritikát, riportot, elemzést, esszét publikált. 2007 óta publikál szakmai orgánumokban, hazai tudományos konferenciák gyakori előadója. Az MKTT tagja, az IASPM magyar szekciójának alelnöke. A Sonntag Media Kommunikációs Elemző és Tanácsadó Kft. ügyvezetője.
