Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Joe Satriani @ Papp László Budapest Sportaréna, 2010.11.08.
Amikor a XII. században Európa-szerte nekiláttak a jónépek istenigazából a gitár elődjének számító húros hangszereken muzsikálni, még csak nem is sejtették, mit szabadítanak a világra. Joe Satriani a tegnap esti koncerten megmutatta, mit lehet ebből a hangszerből kihozni, és néhol még azt is, mit nem, legalábbis erre következtettem a mellettem üdvözült arccal a fejét csóváló szakmabeli mozdulataiból, széttárt kéz, csodálkozó tekintet, ilyennincsbazdmeg, mondta.
Pedig van, nem kell hozzá más, csak egy elhivatott zenész, négy kiváló társ és megfelelő technika, mert azért azt nem kell titkolni (minek is kellene), hogy azok a hangok, amiket tegnap az egyharmadára leszűkített Papp László Sportaréna úgy négyezres közönsége hallott, azok nem egy erősítőbe simán bedugott hangszerből szóltak, nem mintha ezzel bármilyen probléma is lenne, sőt. Ilyen tökéletesen, hibátlanul játszó zenekart még életemben nem láttam élőben, komolyan azért drukkoltam, hogy csak egyszer nyúljon már valaki félre, hadd tudatosodjon már bennem, hogy ők is emberek, de nem.
Képek a koncertről (Fotó: Nagy Attila)
Satriani harminc éve van a pályán, tizenhárom stúdiólemezt, négy-négy élő albumot és válogatáslemezt adott ki, és kismillió más felvételen is hallható Ibanezének semmivel össze nem téveszthető hangja. A tegnapi koncerten két órában 22 szerzeménnyel varázsolta el a közönséget, a legújabb albumról előzetes ígéretének megfelelően öt nótát tolt el zenésztársaival (Jeff Campitelli (dob), Allen Whitman (basszusgitár) Mike Keneally (billentyűs hangszerek) és Galen Hanson (ritmusgitár)), a többi tizenhét között pedig igyekeztek a legnagyobb slágerek (Summer Song, Big Bad Moon, Ice9, Flying in a Blue Dream) mellett elszállósabb, lassabb, improvizációra nagyobb teret adó dalokat is beválogatni.
Klikk a képre!
A koncert kiválóan szólt, bár én egy kicsivel hangosabb dobot is el tudtam volna viselni, az meg ugye természetes, hogy a gitárt jól kiemelték a többi hangszer közül, ez ugyanis nem egy hagyományos értelemben vett rockzenekar koncertje volt, hanem egy gitáros és kísérő zenészeinek előadása. Amitől számomra viszont Satch mindenképpen többet nyújt, mint egy Malmsteen az az alázat, amivel a zenésztársait kezeli. Ha jól számoltam, háromszor mutatta be őket, a koncert alatt végig egyenrangú félként bánt velük, nem úgy, mint a már említett svéd kolléga, aki általában magasról tojik arra, ki játszik éppen vele.
A koncert nem volt elementárisan elsöprő lendületű (én a One Big Rush-t nagyon hiányoltam a setlistből), elszállósabb, lassabb tempójú volt, mint vártam, őszintén szólva én nem így raktam volna össze a műsort, azaz úgy, hogy a rendes programot záró, harapósabb, keményebb Big Bad Moon előtt négy lassú, számos hangszerszólóval tarkított nóta áll, de legyen ez az én bajom. Iszonyú profi, a végletekig kidolgozott, minden hangot a helyén kezelő buli volt ez, nekem viszont az a spontaneitás, dög, vagy akár élet (hívjuk ahogy akarjuk), amit a múlt heti Lynch Mob koncerten George Lynchtől hallottam, nagyon hiányzott belőle.
