Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Chucho Valdés @ Művészetek Palotája, 2010.11.15.
Nagyon nehéz már a legelején nem ellőni: hétfőn este a MűPában az történt, amit minden valamire való jazz-hívő várt, egész egyszerűen belezenéltek minket a székek kárpitjába. Chucho Valdés és zenekara Budapesten járt.
Előbb-utóbb mindenki megkapja a lehetőséget arra, hogy a lelke legmélyén elgondolt, zenéről alkotott világképe egy határozott, mégis elegáns húzással egyszerűen átrendeződjön. Velem pontosan ez történt tegnap este a Művészetek Palotájában. Volt egy elképzelésem arról, hogy milyen viszony fűz a zenéhez, hogyan tudom azt megközelíteni, a saját nyelvemre lefordítani, amellyel szép kényelmesen elvoltam mostanáig.
Aztán hétfőn este fél nyolc után nem sokkal egy fehér sapkás, fehér inges szemüveges, hatalmas darab, majd’ hetvenéves fickó nyugodtan bebattyogott a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem színpadára, hogy aztán rögvest hátat fordítva le is ülhessen a zongorája elé. Ami egyébként teljesen jogos, mert velünk onnan kezdve már nem sokat kellett foglalkozni. Ámultunk.
Illetve az elején még nem teljesen. Kezdetben ugyanis azon kapja magát az ember, hogy a mágus ujjai hat darab Grammy-díj súlyával zuhannak a billentyűkre. Ezt pedig nagyon gyorsan fel kell dolgozni, nagyon gyorsan meg kell nyílni, különben elveszítjük azt, ahogyan szárnyalnak a dallamok, mázsás tehetségek virtuóz játéka tölti meg a termet és egyszer csak az addig a bata dobon ügyködő Dreiser Durruthy Bambolé kerül egyedül a fénybe, a többiek elhallgatnak és egy afrikai törzsi rítus közepén ülünk. Énekel, dobol és egymaga elénk varázsol egy távoli világból származó, idegen érzéseket, fájdalmakat, örömöket.
Majd minden ugyanazzal a lendülettel csap vissza a jazz világába és egy pillanat alatt a múlté lesz minden egyes afrikai hangulatfoszlány. Néhol követhetetlen ritmusváltások után máris egy kubai kávéházban ülünk, pattognak az ütemek, előttünk a gőzölgő reggeli ital, ropognak a friss újság lapjai az ujjaink között.
Amikor már úgy éreznéd, hogy most talán utolérted magad és követni tudod azt, ami a színpadon történik, s végre a jelenbe kerültél, újabb lökést kapsz. Egy hölgy, bizonyos Mayra Caridad Valdés libben be a mikrofon elé. Hiába tűnik súlyos asszonyságnak, biztosak lehetünk benne, hogy néhány centivel a föld felett lebegve érkezik, hosszú ruhája éppen legyinti a felszínt. Kezeivel – melyeken tenyérnyi gyűrűk sorakoznak – int egyet felénk és emberöltőnyi világának minden mélységével belebúg a mikrofonba. Addig is megfagyott már néhányszor a levegő, de akkor kifejezetten libabőrös lettem, s hirtelen megértettem, hogy miért kapott korábban túlzónak tűnő jelzőket a terem akusztikája.
Egy dalt kapunk az asszonytól, ő pedig óriási tapsot és ovációt. Kezét felénk tartva, mosolyogva távozik a színpadról. Ahol aztán folytatódik Valdés és csapatának varázslata. Képtelenség követni, ami a billentyűk fölött történik. Csapongunk egyik világból a másikba, az öreg zenekarvezető kézfeltartással jelzi a többieknek, ha valami más öltött a fejébe. Még megcsodálhatjuk Yaroldy Abreu Robles villámgyors játékát a kongákon, s a koncerten – majdnem két óra után - máris elérkezünk a búcsú perceihez.
Vastaps és ordítás követeli vissza a kubai félisteneket a színpadra, akik Mayra Caridad Valdés-szal térnek vissza, hogy szétszedjék a hangversenytermet. Bájos örömünnep veszi kezdetét, Mayra megkér mindenkit, hogy álljanak fel, tapsoljanak, énekelteti a hálás közönséget. Erő és nyugalom sugárzik felőle, megnevettet bennünket, mindannyiunkat, az öltönyt húzott hetvenest és a tornacsukában csodálkozó tizenötöst egyaránt. Feltámadt a majd’ teltházas MűPa, együtt tapsolunk és integetünk nekik, hogy Chucho Valdés-ék végül kezüket imára emelve, mosolyogva meghajolhassanak felénk.
Koncert után a tömeg kifelé hömpölyög, néhányan bebetonozva a székük környékén ragadnak, mások pedig a színpad előtt tömörülnek, ahol a zenekar tagjai közül páran osztogatják aláírásaikat. Mi, többiek pedig? Földöntúli vigyorral az arcunkon hazamegyünk, ahol aztán ujjongva mesélhetjük el, hogy egy nagypapa azért jött, hogy jól megbüntessen bennünket.
Fotó: Pető Zsuzsa/Müpa
