Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Danko Jones @ Relentless Garage, London, 2010. november 16.
Negyedik Danko Jones-koncertemtől alapból teltházat várok illetve azt, hogy a közönség kirúgja a klub oldalát, a slágereket több százan éneklik együtt a mai színtér egyik legszórakoztatóbb és legkúlabb frontemberével, a hullámzó tömeg tetején pedig páran folyamatosan szörföznek, és a buli végére úgy leizzad az ember, hogy a végén pólót kell cserélnie. A fentiek közül azonban kábé semmi sem valósul meg.
A londoni illetőségű Slaves To Gravity alatt, melynek nyávogós éneke néha már fizikai fájdalmat okoz, azzal nyugtatom magam, hogy azért vannak csak ilyen kevesen, mert a többség ismeri őket és mivel tudták mire számítsanak, direkt később érkeznek. Ez az elméletem azonban megdőlni látszik, mikor Dankóék színpadra lépésekor jóindulattal is csupán háromnegyedik töltik meg azt a termet az érdeklődők, ahol júliusban Kispálék teltházat hoztak össze.
Az első két szám alatt, melyek egyben az új, Below The Belt című lemez nyitói is egyben, még hitegetem magam, hogy mindjárt beindulnak az emberek, meg még nem ismerik az új számokat stb. Az ezután következő Play The Blues és Forget My Name-nél már nem lehet ilyen kifogásokat találni, hiszen a 2002-es 2003-as albumokon szerepelnek. Jól van, ezeket azért nem ismerik, mert ezek a nagy nemzetközi áttörést hozó 2006-os Sleep Is The Enemy előtti dalok. Következik a Sticky Situation erről a lemezről. Emberek továbbra is csak ácsorognak. Feladom. Elkezdek fényképezni, videózni. Kihasználom, hogy a második sorból ezt úgy tudom megtenni, hogy percekig senki még csak a könyökömet sem löki meg. Sajnálom Dankóékat, mert ők hozzák a szokott figurát. JC például széles terpeszben folyamatosan mosolyogva penget és headbangel. Dan Corneliusból viszont sajnos semmit nem látni. Teljes sötétségbe borítva dobol. Kár érte. Egy spot lámpa igazán belefért volna még.
Danko pedig szokásához híven sokat szövegel. Kicsit fárasztó is, hogy ugyanazokat a poénokat süti el, amiket korábban, de adódik helyzetkomikum is, mert folyamatosan azt hiszi, hogy szerda van, és mikor végre eljut hozzá a hír, hogy kedd, nos akkor gyakorlatilag mindenki kiröhögi, mire ő elküld minket a fenébe, hogy rajta ne röhögjünk.
Hiába játszanak mind a hat albumukról, legtöbbet az újról és a Sleep Is The Enemyről, a töketlen közönséget csak nem sikerül beindítaniuk, a legnagyobb hevületben is maximum hatan-heten mozgunk elől. Egy idő után meg is kérdi, hogy most akkor mi van, hazamenjenek-e? Halvány morajlás a válasz. Legnagyobb slágereik, a Code of the Road és a First Date alatt, gyakorlatilag unatkozom.
A ráadás előtti, egyetlen albumon sem szereplő, koncerten viszont mindig eljátszott Top of The Mountain alatt olyan érzésem van, hogy a felsorolt, másvilágra távozott rockandroll arcoknak, akikkel hosszú távú tervei szerint Danko is együtt fog zenélni valamikor, a felét sem ismerik a körülöttem állók.
Kínszenvedés a koncert. Abban reménykedem, hogy legalább mivel ilyen kevesen vagyunk, össze lehet majd velük futni a bárpultnál koncert után, ahol személyesen elhatárolódhatom a közönség többi részétől, de ahogy vége van, már kezdik is kiterelni az embereket az utcára. Még pár embert megkérdezek, hogyan érezték magukat, mire mindenki azt válaszolja, hogy fantasztikus, meg letaglózó, meg hihetetlen. Magyarul ezek az emberek jól érezték magukat így is. Én nem, és szerintem a zenekar sem. Az van, hogy habár hajlamosak vagyunk, mindent jobb színben feltüntetni, ami tőlünk nyugatabbra történik, és leszólni az otthoni dolgokat, ez közel sincs minden esetben így. Az emberek koncerten tanúsított lelkesedésében biztosan nem.
