Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
PJ Harvey – Let England Shake
(Island)
Most jóindulatúan feledkezzünk meg arról, hogy végül is PJ Harvey legutóbb 2009-ben adott ki lemezt régi szerzőtársával, John Parish-sel közösen. Egyrészt azért, mert a Woman And A Man Walked By sokkal inkább volt egy laza nosztalgiázás, mint komolyan vehető lemez, másrészt pedig minden bája ellenére sem volt egy túlzottan maradandó dalcsokor. Szemben Polly Jean legutóbbi teljesen saját lemezével, a 2007-es White Chalkkal, amin ha nem is minden előzmény nélkül, de végleg sikerült átmentenie magát a '90-es évek nagyon fontos előadói közül a 2000-es évek nagyon fontos előadói közé. PJ Harvey ma már nem az a gitárral vadulós, szuggesztív alteres rocker, aminek indult, hanem egy kalandozni szerető ábrándos nő.
Ebből természetesen kisülhetett volna valami unalmas adult pop is, de mint az kiderült, Pollynak annyira jól áll az éteri zongora és hárfakíséret is, hogy a Let England Shake-en még inkább szabadjára engedte képzeletét. A lemez dalait egy autoharp hangszeren írta, mivel állítása szerint teljesen beleszeretett a különleges hangzásába, ami olyan, mintha egy egész zenekar játszana, ami mellé korábban általa soha nem használt gitárok, és egyéb hangszeres megoldások kerültek idővel, ráadásul az anyag komoly részét egy templomban vették fel, élőben, mivel Harvey akkora teret akarta hagyni, hogy mindenki a lehető legtöbb érzést belevihesse a rendelkezésére álló hangszerbe.
Ritkán lesz pont olyan egy lemez, mint amilyennek az ember az előzetes hírek alapján elképzeli, de a Let England Shake ilyen darab. Aki a White Chalkot szerette, az valószínűleg ezt is fogja, de mégis más világ a kettő. Ameddig az egy békés 34 perces trip volt, itt néha kifejezetten feszült a hangulat, amit hősnőnk mindig pontosan akkor old fel, amikor már kezdene kényelmetlenné válni, megfelelve annak, hogy a Let England Shake-et nagyrészt a háború témaköre ihlette, személyes veszteségek, és az őt körülvevő világon való elszörnyedés. Ehhez képest nem tűnik demagógnak a lemez, mivel a szövegvilág értelmezése nélkül is foglalkoztató az összes dal.
Tele van játékos megoldásokkal, amikről simán el tudom képzelni, hogy tényleg spontán ötlet volt beilleszteni őket, de mégsem csapongó a végeredmény. Harveynak saját bevallása szerint is új énekstílust kellett felvennie, ami nem nő túl a végtelenül finom zenén, hanem mintegy narrátorként egészíti ki azt. Ezért a Let England Shake akár egy háborús film zenéjeként is értékelhető, aminek a végén minden veszteséggel, és egyéni tragédiával együtt azért hazaér a szimpatikus főhős, leül a hintaszékébe, és elszív egy cigit – ez utóbbit már Polly volt pasijának, Nick Cave-nek a zenekarából is ismerős Mick Harvey társaságában.
A Let England Shake azon boldogító esetek egyike, amikor a zenész, aki karrierje korábbi érdemei miatt bármit megtehet, nem csak magyarázza, hogy új dolgokat akar kipróbálni, hanem meg is meri tenni. Emiatt lehet kijelenteni, hogy PJ Harvey nem csak a '90-es, a 2000-es, hanem a 2010-es évek egyik legfontosabb előadója is, akinek mellesleg karrierje egyik legjobb lemeze lett a Let England Shake.
