Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
The Strokes - Angles
(RCA/Rough Trade)
A világ gyorsul, és erről nagyon sokat elmond, hogy amikor a Strokes 2006 legelején megjelentette harmadik lemezét, a First Impressions Of Earth-öt, még egész más világ volt. Az egy dolog, hogy még nem volt Lángoló Gitárok, de ráadásul minden The-vel kezdődő, és s-re végződő zenekarnak bérelt helye volt az NME-ben pár hétre. Ezzel nem is volt gond, mert akkoriban, és az azt megelőző időszakban tényleg példás lemezek kerültek elő a nagyrészt brit indie színtérről, és nem is csak a fősodor látott el jó zenékkel, hanem még a túl sok emléket maga után nem hagyó Rakeshez hasonló másod- és harmadvonal is szórakoztató dolgokkal állt elő. A First Impressions Of Earth ebben a közegben valahogy el is tűnt, annak ellenére, hogy a Strokes magához képest kifejezetten innovatív lett, de mégsem sikerült végül megfelelni a debütáló Is This It miatt irreálisan magas várakozásoknak.
Idén épp 10 éves az Is This It, és a Jam örökségének újradolgozása éppúgy visszaszorult, mint a Velvet Undergroundé, vagy a Televisioné. Libertines helyett van egy hol közepes, hol szar Babyshambles, feloszlott a White Stripes, a Maximo Parkra meg már tényleg csak kellemes emlékként szokás gondolni, jellemzően az első lemez miatt. A Strokesra elvileg nem kisebb feladat várna, mint egy régóta hiányzó lelazult garázsrock-lemez kiadása, pár perces dalokkal, jó refrénekkel, amik önmagukban betömik a keletkezett lyukakat.
Sajnos szerintem ez egy olyan feladat, aminél garantált a bukás. Nem azért, mert a Strokes nem jó zenekar, hanem azért, mert meggyőződésem, hogy már az Is This It-et is sokkal inkább a jó időzítés tette klasszikussá, mint az amúgy tényleg egytől egyik fasza dalok. Jött szinte a semmiből egy kurva jól kinéző zenekar, egy minden elemében szexi Julian Casablancasszal az élén, és hosszú évtizedek után ismét menővé tette a kócos hajat, a feszülős bőrdzsekit, és a körítés nélküli gitárzenét. A Strokes viszont még egyszer már nem tud a semmiből jönni, mert világsztárok, akiknek minden egyes mozdulatukra figyelni szokás, innen meg csak azzal lehetne meglepetést okozni, ha az elvárt stílustól távol álló lemezt hoznak össze, de a felesleges okoskodás elkezdésével elvesztené a zenekar a lényegét, ami ugye az egyszerűség.
Bár a háború hosszútávon elveszett, pár csatát azért az Anglesszel is meg tud nyerni a Strokes, mert amúgy jó lemezről beszélünk. Ez az első kiadványa a zenekarnak, amin nincs rajta mindenhol az atyaúristen Casablancas kéznyoma, de ettől csak az félt, aki nem tudta, hogy Albert Hammond Jr. gitáros például saját jogon is jó dalszerző. A hangzás nagyjából olyan, mint a Room On Fire, és a First Impressions On Earth keveréke, egyedül talán a Two Kinds Of Happiness stadionrock, és a Games szintipop hatásai okoznak némi meglepetést. Olyan nincs rajta, amivel ne próbálkozott volna már korábban is a zenekar, ennek okán az sem valószínű, hogy ők lesznek az új garázsrock-revival zászlóvivői, viszont rég hiányzott már ez a lemez, meg úgy az egész Strokes, mert ez a megszólalás soha nem megy ki teljesen a divatból.
Egyedül az ijesztő egy kicsit, hogy egyik dal sem tűnik elsőre akkora slágernek, mint a Casablancas 2009-ben kiadott szólólemezén lévők, amik ráadásul a hangzást leszámítva minden elemükben beillettek volna Strokes-szerzeménynek is. Ezért tudom csak azt mondani, hogy az Angles egy több mint tisztességes iparosmunka, de én legközelebb visszaadnám a teljes irányítást a frontembernek, mert így azért tényleg csak a hasonló stílusban fogant zenék totális hiánya fog arra biztatni, hogy azért jó sokszor meghallgassam ezt is.
