Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Blood Ceremony – Living With The Ancients
(Rise Above)
Annak ellenére, hogy egy ideje már divat a retró, nehezen lehetett elképzelni, hogy 2011-ben a metálban az egyik legfőbb trend a hatvanas-hetvenes évek újragondolása lesz. Illetve még csak erről sem beszélhetünk, az egyre-másra alakuló zenekarok ugyanis egyszerűen mai hangzással készítenek olyan lemezeket, amelyek akár negyven évvel ezelőtt is megjelenhettek volna. Nem érdemes azon elmélkedni, jó-e ez nekünk, mert esszük, nem esszük, nem kapunk mást, csak annyi a dolgunk, hogy megpróbáljuk elválasztani az ocsút a búzától. A Blood Ceremony második LP-je egyértelműen minőségi munka.
2011. április 1-jén Carola és a September új produkciói előtt a Graveyard nevű együttes Hisingen Blues című albuma vezette a svéd lemezlistát. Ugyanitt Britney Spears Femme Fatale-ja az 5. helyen állt. A dátum alapján akár tréfa is lehetne, pedig nem az: valóban egy tök ismeretlen, az első lemezét egy héttel korábban a Nuclear Blastnál megjelentető, kőkemény ős-bluesrockot játszó zenekar érte el ezt az eredményt, ami még a mienkénél jóval egészségesebb zenekultúrájú országban is meglepőnek mondható.
Persze érett már ez a dolog, elég csak a mainstream falát kapargató kanadai Black Mountain három kitűnő LP-jére gondolni, vagy arra, mennyi-mennyi – nem csak metál – együttes tagjai emlegetik átszellemült arccal a boldog hetvenes éveket, tartják legfőbb zenei hatásaiknak a progresszív/pszichedelikus rock ismert és kevésbé ismert előadóit, s persze mindenekelőtt a Black Sabbathot meg a Led Zeppelint. Közben az undergroundban egész kis okkultmetál-színtér bontakozott ki: az eksztatikus koncertjeivel egyre népszerűbbé váló és zenéjével is hasonlóan elsöprő hatást kiváltó holland The Devil's Blood, a Mercyful Fate diszkográfiáját nyilván oda-vissza fújó svéd Ghost, az okkult folkban utazó Hexvessel (Kvohst – Dødheimsgard, Code – új projektje) csak a jéghegy egy kis darabja. Ezek az együttesek a Sabbath mellett olyan rég elfeledett neveket hoztak vagy hoznak vissza nemsokára a (rocker-metálos) köztudatba, mint a Coven, a Blue Öyster Cult, a Blue Cheer, vagy éppen a Budgie. Az amerikai Jex Thoth az alternatív rock felől érkezett a pszichedelikus doom rock-metalba, épp most készül robbantani bemutatkozó albumával a norvég–svéd koprodukciós Brutus, második lemezét adja ki a nemsokára hazánkban is fellépő és szintén túl sok Meryful Fate-et hallgató svéd Portrait, s a sor még sokáig folytatható lenne, a folyamat tehát visszafordíthatatlannak tetszik.
A kanadai Blood Ceremony nem számít újoncnak, 2006-ban jött létre, két esztendővel később jelentette meg debütáló LP-jét, így nehezen lehet azzal vádolni, hogy beleült a készbe. Már az első lemezén kialakult stílusa volt – vagy négy évtizede kialakult... –, csak még az arányokat nem sikerült jól eltalálnia. Alia O'Brien énekesnő dallamai kicsit egyhangúak, ezáltal a dalok eléggé egybefolynak, az instrumentális részek, orgona-, fuvolaszólók pedig a kelleténél hosszabbak és mérsékelten invenciózusak. Volt hát honnan fejlődni, és a Living With The Ancients hallatán elmondható, hogy sikerült is egy nagyot előrelépni.
Pedig alapvetően nem sok változás történt (tulajdonképpen semmi), a zene továbbra is olyasmi, mintha a Black Sabbath riffjeit a Jethro Tull fuvolaszólói, a retró hangulatra még inkább ráerősítő orgona búgása és női ének kísérné. Igen ám, csakhogy ezúttal szinte valamennyi szám elsőrangú. Rögtön a kezdő The Great God Pan egy sodró, The Devil's Blood-szerű riffel indít, O'Brien dallamai megjegyezhetők, mégsem mondhatók sematikusnak vagy tolakodóan fülbemászónak, az orgonaszólóból kialakuló, kiváló dallamos gitárszólóval megspékelt hosszú lezárás pedig pont akkor ér véget, amikor már eléggé monumentálisnak érezzük a dalt, de még nem feleslegesen dagályosnak és túlnyújtottnak. A Coven Tree-ben tűnik fel először a fuvola, szomorú hangjához passzol az elégikus ének és a doomos riff, később egy kis szólórész is jut neki, hogy aztán a rövid, instrumentális The Hermitben egyenesen főszerepet kapjon. A My Demon Brother a The Devil's Blood és a Jex Thoth közös dala is lehetne – hangsúlyozva, hogy a Blood Ceremony mindkét zenekarnál előbb alakult, tehát véletlenül sem azt akarom mondani, hogy másolná őket. (Viszont aki nem ismeri az említett két együttest, feltétlenül pótolja, lehetőleg még ma.)
A Living With The Ancients második felében nagyobb lélegzetvételű, 7-8 perces dalok kaptak helyet, sőt a záró Daughter of the Sun 10 perc fölötti. Ezek a hosszuk ellenére sem fulladnak unalomba, mert változatos, szépen összerakott számok. A viszonylagos jól megszerkesztettség azonban nem megy a spontaneitás rovására, kellően laza hangulatú a lemez, ami a példaképnek tekintett régi klasszikus albumoknak kivétel nélkül a jellemzője volt. Persze elképzelhető, hogy a relatív dalközpontúságot a true rajongók a kommercializálódás jeleként értékelik majd, de ez legyen az ő problémájuk.
A mi gondunk maximum annyi, hogy mennyire vegyük komolyan ezt az egész retrolázat, milyen mélyre ássunk a kincsekben, és egyáltalán kincsek-e, amelyek egyre nagyobb számban tünedeznek fel. Az általánosabb érvényű megállapításokkal még várnunk kell néhány évig, mire jobban átlátjuk a történéseket, a Blood Ceremonyt mindenesetre kár lenne kihagyni.
