Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Tesseract – One
(Century Media)
A Meshuggah korunk egyik legmeghatározóbb metálzenekara, akik már évek óta a saját, egyébként egyedi sémájukat ismételgetik. Hiába előremutató az, amit csináltak, korlátok közé vannak szorítva, és ennek nagy része köthető az ének egysíkúságához. Értjük, érezzük a mondanivalót, de sokadszorra már nem hat ránk elemi erővel, ha kapaszkodók nélkül maradunk. Ezt próbálja megoldani a brit Tesseract, a One lemezt hallgatva pedig félig-meddig sikerül is neki.
A svéd zord arcok koncepcióját nehéz átdolgozni, mert a Meshuggah zenéjében komoly technikai tudás van. Nos, ez a Tesseractból sem hiányzik, sőt. Gépies, ijesztően pontos zenét nyomnak, és bár nem hörgik végig a dalaikat, a hangulat mégis rideg, távolságtartó. Persze még az akkordbontások és dallamok sem a közérthető ütemekre érkeznek, és ettől nem lesz könnyebben emészthető a végeredmény sem. A nyávogós ének sem adja könnyen magát, pedig becsületesen próbálkoznak, és ennek köszönhetően a Nascent például viszonylag gyorsan rögzül is.
Egyvalami rögtön letaglózza az embert: bődületesen szól az album, a hangulatfokozásnak megfelelően kristálytisztán, és egy hangot sem elrejtve. Nem szokás manapság ezen merengeni, de itt elkerülhetetlen: mintha egy kémia laborban keverték volna ki az anyagot. De hogy ezt a tömény hangulatmasszát ezen túl mivel lehet ajánlani bárkinek? Nehéz ügy. Az album közepe egy hat epizódra bontott szám, amiben repül az ének, összetörik ritmus, meg szól a visszhangosított gitár, de egyszerre nagyon nagy falat. Ha valaki éppen elkapja az érzést, akár elsőre felülhet a hullámvasútra, de a One akkor sem biztosít könnyű utat.
Egy nagy előnye biztos van a lemeznek: végre elég annyit mondani a kérdésre, hogy mi a matekmetál: Tesseract. Ha az egyenlet végeredményével a hallgató tud azonosulni, akár örök barátra lelhet. Ez nem a zenekaron múlik, ők elvégezték a számítást. Pontosan, szépen.
