Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Joyless – Without Support
(Ván Records)
Fura képződmény a Joyless és az új albuma. Olyan, mint egy kezdő zenekar és garázshangzású demofelvétele, amelyen a picit fakezű hangszeresek egy bátortalan énekesnővel Pixies-szerű rockot játszanak. Ebben mondjuk még nem lenne semmi extra, van ilyen ezer manapság, csakhogy a Joyless a Burzum-klón Forgotten Woods nevű norvég blackmetal-zenekar romjaiból épült fel, és pár éve split-lemezen szerepelt a Bethlehemmel, illetve az Urfausttal is. Ezek az együttesek szintén nem éppen az alternatívrock-színtér jeles képviselői. Pedig talán abban a körben a Joylessnek nagyobb sikere lenne, mint a Varg Vikernes-rajongók népes táborában.
Persze a Without Support nem előzmény nélküli, igaz, a legutóbbi Joyless-soralbum tizenegy éve jelent meg, ám akkor sem játszott nagyon mást a jelenleg háromtagú zenekar. A Pixies jó megközelítés, továbbá a rock and roll dögössége, a punk prosztósága, sőt a Cocteau Twins-szerű atmoszférateremtők sejtelmessége is megtalálható semmi különöset nem tartalmazó, mégis különleges zenéjükben. A leggyakoribb címkeként feltűnő depresszív rock jelző is állja a helyét, mert Ida Helleboe egyszerű, sokszor hatásos, másszor kidolgozatlannak tűnő dallamai nem kifejezetten vidám zenei aláfestést kaptak. Az Olav Berland gitárossal készült, lentebb olvasható interjúnkból kiderül, hogy a Joyless hatásai közt található a Velvet Underground, és igen, valóban, Lou Reedék Nicóval közös legendás első LP-je (a "banános") pontosan olyan életigenlő, mint a Without Support. Bár amikor a The Soft Addictionben a lehangoló gitártémákat westernfilmes harmonikával bolondítják meg, majd a következő Better bendzsószóval indít, ez a tétel is megdől kicsit.
És a Without Support végig ilyen. Mire magabiztosan elhelyeznénk a zenei térképünkön, addigra jön a következő szám, vagy csak egy dalrészlet, egy templomi orgonaszó, egy gyorsabb tempó, vagy egy szinte burzumos gitártéma (vissza a gyökerekhez), amitől azonnal mást gondolunk, máshová tennénk a hangsúlyokat, de ez csak múló pillanat, mert érkeznek az újabb kanyarok, fordulatok. Mindebből következhetne az is, mennyire változatos, eklektikus album ez, pedig szó sincs erről, nagyon is egységes, a hangulata is, a hangzása is, és az általa keltett érzések sem olyan színesek, mint a leírtakból esetleg tűnhet.
Azért egy ponton elméláztam, mi is a célja a Joylessnek, van-e egyáltalán ilyen, és komolyan gondolja-e ezt az egészet, vagy mindenkit át akar verni. A választ nem tudom, és az interjú sem segít ennek megfejtésében, mert Berland fura srácnak tűnik, mintha álarc mögül válaszolgatna. Ettől függetlenül az életuntságot és a kiábrándultságot elhiszem neki, ugyanis mégiscsak ez az a pont, amelyben valamennyi dal valamennyi szála összefut. Néha a céltalanság bemutatása is lehet cél, akár (ön)ironikus formában is. Érdekes lemez, érdemes meghallgatni, de a pontszám inkább a másságának szól, semmint az ízlésemmel való örvendetes találkozásnak.
Kritika: SCs.
Hogyan írnád le egy szóval a zenéteket?
Olav Berland: Valóság.
És tízzel?
OB: Fejlődés, kritika, egyenesség, szomorúság, fáradtság, irónia, sör, igazság, egyedüllét, szabadság.
A Forgotten Woods-korszakot örökre lezártátok?
OB: Nem, nem hinném, de elég sok idő telik majd el, amíg az új anyag megjelenik. Az ajtókat nyitva hagytuk, van már saját stúdiónk, úgyhogy bármi elképzelhető.
Hogy sikerült a zenekar nevét kiválasztani annak idején?
OB: A joyless (örömtelenség) szó tökéletesen leírja az életemet és az ehhez való hozzáállásomat.
Egy garázsban rögzítettétek az új albumot? Általában ez hogyan történik, és ki hozza a söröket?
OB: A Lifelike nevű saját stúdióban, ami a házunk alatti pincében van tulajdonképpen. Általában én csinálom a zenét, de nem mindig egyedül. Nagyon izgalmasan először egy riffel kezdődik a dalírás, amiből a végén összeáll a kész dal. Én vagyok a fő dalszerző és a sörhozó is.
Egy másik interjúban olvastam, hogy a polgári foglalkozásotok minden időtöket leköti mostanában, ezért is kellett olyan sokat várni az új Joyless-albumra. Tulajdonképpen mivel foglalkoztok?
OB: Tájépítész vagyok. A munkám sok időt és energiát igényel, ráadásul egy régi, Bergen melletti farmon élek, amihez szintén kell ez a két dolog. Rengeteg elképzelésem van a tanyám felújítására, amit szeretnék megvalósítani.
Ida, az énekesnőtök szerepel a Heretoir nagylemezén. Hogy került képbe a német csapatnál?
OB: Igen, van pár vokális része a Heretoir című albumon. Ida találta meg őket egyébként, és kapott is egy teljes számnyi éneklehetőséget meg pár kisebb részt. Innen is kívánunk nekik sok szerencsét a jövőbeni dolgaikhoz!
Nylonnak, a basszusgitárosotoknak a neve igazi?
OB: Nem, nem valós. A rendes neve Odd Ivar Tysse. Nagyon szeretjük az előadói nevét. Fiatalok voltunk még, amikor ezt a nevet kapta, ha az emlékeim nem csalnak, azért, mert állandóan nylonhúrokat használt a gitárján. Vagy lehet, hogy nylonharisnyákat hordott? De lehet, hogy mindkettő. Emlékszem, amikor először kerestem őt a vezetékes telefonon, és az apja vette fel a kagylót, kérdeztem, hogy Nylon otthon van-e, mert nem jutott eszembe a rendes neve. Az apja meg visszakérdezett, hogy ki a fasz az a Nylon?? Nylon jó arc egyébként, és van még egy csomó beceneve.
Van esély egy Joyless-koncertre?
OB: Még soha nem játszottunk élőben, és úgy tűnik, nem is igen fogunk.
Melyik a kedvenc blackmetal-zenekarod?
OB: A Burzum.
És nem black metal?
OB: Velvet Underground, The Stooges, MC5, AC/DC, Black Sabbath és Motörhead.
Mennyit kell várni a következő albumotokra?
OB: A célom az, hogy két éven belül rögzíteni tudjuk majd.
Több bendzsót a számokba!
OB: Majd meglátjuk!
Interjú: Gnosis
