Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
The Qualitons @ Művészetek Palotája, 2011.06.25.
Mert van az, hogy felkapják az embert egy ültő helyéből, jól nekilódulnak vele, szaladnak vagy jó száz métert, hogy valóban vehemens legyen a lendület, aztán szépen pofán végigcsúsztatják a száraz hajópadlón. A tagnak ezek után ég az orcája, szálkák állnak ki a szeméből, felismerhetetlenségig torzult a képe, ám valahol a fájdalom határain jócskán túl felcsillan az, hogy ezt élvezni is lehet. És akkor véres vigyorral elégedetten felpillant, rájön, hogy a Harcosok klubja mégsem hülyeség. Meg úgy ez az egész. A súlyos is lehet könnyű, a fájdalmas is lehet jóleső. Valahogy összeér a kör. Na, ilyen volt ez a koncert.
Behuppanván a Müpa Fesztiválszínházába nagyot biggyesztettem ajkaimon: hát mondom ez szinte tök üres. Illetve inkább úgy, hogy „méltatlanul kihalt”. De tényleg! Hányan lehettek? Nem tippelgetek, mert ésszel fel nem mérem. Ugráltunk egymást taposva A38-on, ordítottunk egymást túlüvöltve a Gödörben, aztán most meg itt vagyunk a Művészeteknek az nagy Palotájában és lézengünk. Nincs ez így jól, valami elcsúszott.
Mert a Qualitons egyértelműen ünnepelni érkezett. Négy faszagyerek, meg egy kakukktojás (ő ugye a gyújtószikra) három éve összeállt és megmutatták, hogy Woodstock ma is van, hogy a hetvenes évek bájosan naiv utcái San Franciscóból tényleg léteznek, meg hogy az egész amerikai álom lehet még valóság csak kapjuk már össze magunkat egy kicsit. Ami pedig igazán zseniális, hogy mindezt a zene nyelvén. Ez már épp elég a gyönyörfakasztáshoz. 
Ők azonban úgy gondolták most kell még csak az olaj a tűzre, három év eltelt, most már beférünk a Müpába. És valóban.
Nagyon dögös az, amit a színpadon összehoztak. A koncert lényegi kellemetlensége az tulajdonképpen magából a helyszínből fakadt, hiszen ki az Úristen képes őszintén segget meresztve bámulni, amikor arcába dobják a rock and rollt?! Senki. Vagy, ha mégis valaki, hát annak keleti önuralomra van szüksége. Mert, amikor az A38 már régen ring az ugráló tömegektől, akkor itt a többség még mindig lélegzetvisszafojtva les. Ez meg már milyen?!
Az említett srácokat ez valahogy mégsem zavarta. De komolyan! Nagyon jól szóltak és nagyon jól kísérte zenéjüket a három kivetítő a rajta futó animációkkal. Hol elsuhanó tájak (Grand Canyon), hol csillagos ég, hol fraktálok. A zenekar alatt egy szőnyeg, ahogy a Panoramic Tymes című lemezük borítóján. Mindannyian elegánsan és hófehérben. Mégsem jampecok. Mégsem porosodott rájuk semmi a szocializmusból. Nem múltidézés volt ez, nem nosztalgia. Frissen, pattogósan. Pedig a fene tudja, hogyan működik. Leporolják Demjént, Jimi Hendrixet (tőle is a Fire-t), aztán mégsem köhögök a dohszagtól.
Bár az is igaz, hogy kortalan finomságokat kevertek a levesbe. Szóval nincs itt baj. Hiszen mondjuk a Green Onionstól beszarni nem szégyen (ekkor tapsolt először a közönség a két szám közötti kötelezőn kívül). De kaptunk Emerson Lake and Palmert, James Brownt, Ananda Shankart.
Ez utóbbihoz, mármint a Streets of Calcutta című dalhoz (is) becsatlakozott Tóth Szabolcs szitáron és Mótyán Tibor tablán. Stílszerűen a szőnyeg szélére leheveredve. Hogy is mondjam? Nekem előhozták azt a világot, amikor tudtál és mertél hinni, amikor nagy dolgok állhattak előtted, amikor ártatlanul hihettél bármiben. Van itt India, Amerika, füst, drog, Fekete Párducok, Hair, csajok és rock and roll, na meg a világ megváltása és egy csipetnyi hit. És ez még csak egyetlen dal!
A zenészek magukban is bájos jelenségek voltak. Hock Ernő, basszeros például egy-két átkötő szöveget is magára vállalt, amelyekből sajnos motyogása okán nem sokat lehetett érteni – mint egy jóllakott napközis esetében. Amikor azonban belecsaptak legutóbbi lemezük első számába, vagyis a C’mon baby get heavy with me-be, hát a fiúból előtört a metál! Tépte a négy darab húrt, ahogy nem szégyellte, közben eltorzult arccal üvöltötte, hogy kamón béjbi. Én azt vártam mikor ugrik már végre a dobok közé, vagy vágja a földhöz azt a szerencsétlen gitárt. Eddig azonban nem jutottunk. Pedig majdnem.
Premecz Mátyás meg a fiatal Presser. Kiköpött mása. Egyfelől ugye a srác megjelenése indokolná ezt (nem annyira a mackósságra, mint a szemüvegre, borostára, zilált hajszerkezetre gondolok), másfelől meg a gyönyörű Hammond orgona, amelyet bűvöl. Néhol ráadásul olyan torz hangokat csiholt elő, hogy időnként a La Baletta egy-két foszlányát hallottam – csak, hogy a presseres hasonlatnál maradjak. Alapjáraton pedig darabokra büntet a billentyűkkel.
Aztán kaptunk még a végére néhány énekes momentumot is. Az indiai hangulatot elővarázsoló, fentebb már említett két úriemberen túl ugyanis megjelent Andy Hefler is a színpadon, a magyar James Brown. Tűzforróvá varázsolta a termet. Rongylábával, őrületbe kergető mozgásával és fergeteges hangjával szétfeszítette a helyiséget. Hátszőr-ingerlő – a legjobb értelemben.
Ezzel együtt felvetődött bennem is a Qualtions örök vesszőparipája. Rengeteg felől nyaggatják őket azzal, hogy bátrabban és gyakrabban kellene vokálokhoz nyúlniuk. Itt és most ezzel én is egyetértenék. Néha annyira, de annyira kívánkozott ezekhez a dalokhoz valami emberi hang, amely egyértelművé teszi a hallgatóság számára, hogy ez itt most valóban arról szól, hogy lehorzsolják a hajamat. Mint, ahogy történt az Andy Hefler esetében is.
Ének ide, vagy oda, ez így nagyon rendben volt, nagyon összeállt. Sok alapanyagot pakoltak össze, nem aggódva amiatt, hogy túl sűrű massza áll majd elő. Épp ez adta a különlegességét. A súlyos sűrűség. Nem nagyon lehetett fellélegezni a koncerten. Hallottam a zenekarral kapcsolatban azt a hülye jelzőt, hogy pszichedelikus. Nem is nagyon értettem, hogy minek ilyen marhaságokkal körbeírni őket… eddig. Most azt hiszem már igen. Legalábbis most már könnyen el tudom képzelni, hogy milyen lehetett volna az, ha Hitchcock inkább valami punk bandát alapít.
Hogy mi volt szombaton este a Müpában? Mindenből egy csipetnyi. Woodstock, India, hatvanas és hetvenes évek, rendszerváltás előtti Magyarország, hinni képes Amerika, békejel, galambok, Jimi Hendrix, gitártorzító, ordítás és armageddon. Fokozhatnám ezt még mindenféle idétlen jelzőkkel: a lényeg, hogy a Qualitons odabaszott. Elég határozottan. Úgy, hogy arra most már igazán érdemes odafigyelni.
Ajándékot adtak ezek a srácok.
Csak azt sajnálom, hogy keveseknek.
