Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Jay-Z and Kanye West – Watch The Throne
(Roc-A-Fella)
Nehéz azzal vitatkozni, hogy Jay-Z és Kanye West közös lemeze a nyár legnagyobb publicitást kapott megjelenése volt. Túlzottan vad promóció nem is kellett hozzá, ugyanis mindkét úriember ott van a kortárs popzene legfontosabb figurája között, népszerűségük egyértelműen túlnőtt a hiphop keretein. Az, hogy ez a két lemezmilliomos összeáll egy lemezre simán elhomályosítja magát a lemezt is, annyira túlsúlyba kerül a megalománia, de én azért megpróbáltam erre is figyelni, és amúgy volt is értelme.
Mert a Watch The Throne remek lemez. Az ugye nem kérdés, hogy a két készítő tud rappelni, nem véletlenül jutottak el idáig. Bár a szövegeik nem is lépnek túl a stílus 2000-es években felvett kliséin, ezek itt bármit mondanak, szuggesztív lesz. A zenei alapokkal sem tököltek sokat, ilyen tekintetben sokkal lemarad West tavalyi My Beautiful Dark Twisted Fantasy mögött, de máshogy is kell kezelni. Az ugyanis egy már korábban is paradigmaváltónak szánt album volt, a Watch The Throne meg egyszerűen két, valószínűleg a magánéletben is jóban lévő világsztár szórakozása, és persze pénzkeresése.
Azon persze el lehet vitázgatni, hogy jó-e, hogy jelenleg ez a hiphop, és hol van ez a '90-es évek közepén mutatott produkcióktól, de felesleges. A mainstreamnek tudatos választása, hogy a zenékre ne csak a kigyúrt férfiak tudják lengetni a karjaikat, hanem az r'n'b-re izguló csajok is rázhassák azt a segget, akinek pedig nem tetszik ez az irány, azt semmi nem akadályozza abban, hogy utánanézzen pár Def Juxos előadónak ahelyett, hogy ezzel idegesíti magát.
A végeredmény nagyon kompakt lett, nagyjából olyan, amilyet manapság elvár az ember, ha mainstream hiphopról van szó. Igen, van benne autotone is, de szerencsére nem olyan súlyban, mint egy szabadon választott will.i.am-műnél. Könnyen fogyasztható, a 46 percével nem is kényszerít túl hosszú odafigyelésre, ráadásul a 12 dalból szinte bármelyiket ki lehetne adni kislemezen is.
Mivel nem gondolták túl a dolgot, ezért túl sokat beszélni is felesleges róla. Sokakat biztosan taszít az a szintű zsenitudat, ami áthatja a lemeznek minden egyes másodpercét. Az tényleg nem lehet szimpatikus első blikkre, hogy ezek ketten háromnegyed órán keresztül magyarázzák, hogy mekkora királyok is ők, de egyrészt igazuk van, mert tényleg mindent elértek, amit zenével el lehet, másrészt pedig a stílus még a klasszikus időkben is ritkán szólt többről, mint az önimádatról, az ékszerekről és a kurvákról. Mivel manapság politikailag korrektnek kell lenni, ezért maradtak az önimádat és az ékszerek, de azt úgyis tudja mindenki magától, hogy ahol ékszer van, ott előbb-utóbb a kurva is felbukkan.
