Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Cymbals Eat Guitars - Lenses Alien
(Memphis Industries/Barsuk)
Kimondottan keveseknek adatik meg, hogy alig valamivel huszadik születésnapjuk után harmincezer ember előtt játszanak, még kevesebbeknek, hogy közben a saját dalaikat adják elő. Igazán szűk viszont akkor lesz a kör, ha belevesszük további feltételnek, hogy egyrészről ne gyárból jöjjön a megaprodukció, illetve hogy ne azonnal ható, táncos kócos/jólfésült pop legyen a produktum. Ha ráadásul nem is elektronikus zenéről beszélünk, akkor látható, hogy a Cymbals Eat Guitars a maga kimondottan komplex, szélsőségesen strukturált független gitárzenéje a gimi óta együtt játszó keménymaggal igazi szívmelengető amerikai sztorit ad ki.
A két éve megjelent első nagylemez körül szokás szerint először a blogoszférában alakult érdeklődés, majd jött egy mindent felforgató (illetve felgyorsító) pitchfork-kritika, és a zenekar a legnagyobb idevágó rendezvények színpadain találta magát. Ahogy egy évvel korábban a lemezük rohant végig az amerikai popkult-földrajzon, úgy kezdtek intenzív turnézásba, amiből tagcserék után, és két évvel később csak kikerekedik, hogy nem ették olyan forrón a kását, és a zenekar végül nem lett világszerte headliner. Sőt, legyünk őszinték, tizedannyira sem népszerű, mint az Arcade Fire. Hogy ez az egyszerű és kézzelfogható számok hiánya, esetleg túl komplex dalok miatt van, vagy egyszerűen csak mezei pech, nem most fogjuk megfejteni, az viszont tény, hogy a 15 nap alatt feljátszott új album több szempontból másfelé megy, mint elődje.
A zene maga nem, hogy egyszerűsödött volna, dupla vagy semmi alapon az első lemez szélsőségeire tesznek további adagot. Az ártatlan, zene a zene öröméért attitűdöt most kevés kivétellel felváltja valami kimondottan keserédes hangulat, ezer felé futó szövegekkel, kiszámíthatatlan témákkal, és az ennek megágyazó kiszámíthatatlan szerkezetekkel. Érdekes élmény, hogy ha az ember nekiáll hallgatni, képtelenség nem odafigyelni rá, annyira kilóg bármilyen közegből, a dalokat viszont sokadik hallgatás után sem egyszerű megkülönböztetni, a rengeteg, kevés támpontot adó témázás pedig elég hamar elfárasztja az embert.
Rengeteg az ötlet, kimeríthetetlen a szufla, de kevés az igazán emlékezetes momentum, hiányoznak azok a félperces fogódzók, amik eszedbe juthatnak kedd délelőtt munkába menet. Viszont ugyanakkor meg mégis elképesztő teljesítmény, amit nem lehet elvitatni tőlük. Ha néha gondolnak a földi halandókra is dalírás közben, harmadik nekifutásra én az évtized egyik legjobb albumát is belelátom a Cymbals Eat Guitarsba.
