Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Értjük, hogy a popzene kivet magából egy 48 évest, de attól még a zömében 35 fölötti rajongó megnézte volna, ahogy George Michael, a nyolcvanas évek nagy popikonja előad pár popszámot. De kivártuk türelmesen, hogy sok ballada és egyéb feldolgozás után végül megugráltassa a közönséget a Freedommal. A rajongói nagyon türelmesek voltak hétfő este is a Papp László Sportarénában a Symphonica turné budapesti állomásán. Még egy hárfakíséreten is aranyosan sikítoztak.
A budapesti koncerten maximum minden harmadik dal volt jobb, vagyis csak ennyi akadt a régi, 2000 előtti számai közül a 30 valahányéves pályájából. Az egykori Wham-popduó frontembere a nyolcvanas évekből csak a Different Cornert játszotta, a kilencvenes évekből a Cowboys and Angelst, a Praying for Time-ot, és sok unalmasabb, mostani számmal töltötte ki a hiányt.
Sajnos tény, hogy a stadionba való gyors dalok, amiből van éppen elég, már nem áll jól neki egyáltalán. Egy 48 éves, őszülő, meleg férfi nehezebben énekli el azokat a tinipopszámokat, amiket heteroszexuális tinédzserként lányokhoz írt. A koncert alatt az eddigi kétkedők is ráébredhettek, hogy többé nem fogjuk már egy jó élő verzióját hallani az I Want Your Sexnek vagy a Father Figure-nek az eredeti előadótól.
A két rossz közül, amit turnézáskor választhatott, ha már pénzt keresni muszáj, a kisebbik rosszat választotta: maradt a lassú számoknál. Ezek ugyan továbbra is remekül fekszenek neki, csak sajnos nem stadionba valók, pláne nem egy olyan visszhangosba, mint ez a pesti. Aki erre a koncertre jegyet vett, még ha reménykedett is valami másban, nyilván tudta, hogy mire költ, hiszen a turnénak még a neve is az volt, hogy Symphonica Tour. És aki tudja, hogy milyen egy visszafogottan hangszerelt, lassú és áradóan érzelmes George Michael-szám, az most képzelje el, hogy milyen, amikor elhangzik ebből egymás után 24 darab: unalmas. Vagy nagyon kell rajongani George Michaelért. A tömeg hallhatóan rajongott.
A lassúzásra fejlesztett számai mellett számtalan feldolgozást szánt a turné közönségének. Dalszerzői zsenialitását ismerve meglepő, hogy ez már a második olyan turnéja az 1991-es Cover to Cover Tour után, ami lényegében feldolgozásokra épül. A most elhangzott dalok fele volt feldolgozás, ráadásul általában kevésbé híres számok szimfonikus verziói. Amy Winehouse-ra a Love Is a Losing Game című dallal emlékezett, de elővette megint Terence Trent D'Arby és Elton John egy-egy számát. Így viszont nem maradt hely olyan saját szerzeményeknek, mint a Jesus to a Child, a One More Try vagy a Spinning the Wheel (hogy a Careless Whisperről ne is beszéljünk), pedig ezek szintén remekül szólhattak volna a nagyzenekari kísérettel.
A számok álmosítóan egybefolydogáltak a hasonló hangszerelés miatt is, és tényleg nagyon figyelni kellett, hogy felfogjuk, hogy most éppen rákban elhunyt édesanyjához vagy AIDS-ben elhunyt szerelméhez énekel (Anselmo Feleppához), esetleg volt vőlegényéhez, Kennyhez (a sokat tűrt Kenny Gosshoz); majd máskor egy Rufus Wainwright-feldolgozással beszól Amerikának, vagy egy Rihannától vett dalban szorít töltött fegyvert üres szívéhez; alkalomadtán melegszerelmes felhangokat ad a 30-as évek világválságakor és világválságáról írt Brother Can You Spare a Dime?-nak; esetleg John Lennont és Elvis Presleyt siratja, vagy úgy általában a világot a Praying for Time-mal.
Fotók: Huszti István
A második félidőben volt több a töltelékszám, és a mellétrafálás: a True Faith-t és a Where I Hope You Are-t auto-tune-nal rontották le Fluor Tomisan gagyira, holott George Michaelnak ilyen mankóra nincs szüksége. Az I Remember You zárószámnál meg hárfakíséret tépte búcsúzóul a táncoslábúak idegeit.
De hát rajongóként azt is elviseltük, hogy 15 évig nem adott koncertet, így mielőtt az Amazing / I'm Your Man / Freedom-popegyveleget bedobták nekünk, türelmesen néztük 2 órán keresztül, ahogy nagyzenekari kísérettel az elképesztő hangterjedelmét fitogtatja, és kezével balettosan követi a hullámzó zenét. A sok tragédia, reményvesztettség és szívfájdalom közé azért több ellenpont is bekerült. Láthattunk a Feeling Good háttérvetítésében szórakoztatóan vetkőző Dita Von Teese-t, éljenzés fogadta, mikor a Freedomnak elrontotta a szövegét, és persze volt idétlen "George I love you!"-bekiabálás is egy lassú számnál a két sor közötti levegővételnyi szünetben.
A háttérben a 39 tagú nagyzenekar nem tűnt különlegesnek, a hárfán kívül senki sem kezdett eszeveszett szólózásba, akár robotzenészek is ülhettek volna a székekben. Ami rendesen fel volt tupírozva, az a látvány, de a kivetített vízcsillogás és predátorszáj-minták sem fedhették el azt a tényt, hogy a zenész már annyira konzervatív lett a 2007-es koncertje óta, hogy a mellszőrét sem engedi szabadon. Zakóban, nyakkendőben, ingben, körbeborotvált szakállal, sötétített szemüveggel műmájerkedett. Ha valami igazi unplugged, akkor ez az.
