Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Alice Cooper – Welcome 2 My Nightmare
(Bigger Picture)
A shock rock édesapjának tartott Alice Coopert, akiről egy hirtelen önvallomásban kiderült, imádja Budapestet, nem szokás a rockzene nagy öregjei között emlegetni (teccik tudni, akkor, amikor Lemmy és Ozzy nevét emlegetik a kopaszodó metalisták sóhajtozva), pedig illene, hiszen Vincent Damon Furnier már 1964-ben zenekarban játszott, 1969 óta meg Alice Cooper néven riogatja az erkölcscsőszöket szerte a világon. 40 éves pályafutása alatt kiizzadt magából 26 stúdiólemezt, nyolc koncertalbumot, 21 válogatáslemezzel nyúzta le a rókabőrt a rajongókról, és még volt ideje 12 videó- és DVD-kiadás megjelentetésére is. A Welcome 2 My Nightmare című albumot viszont három éves szünet előzte meg, jóhogy izgatottan vártuk, mit tud még kihozni magából.
A mostani lemez előéletéről nagyjából annyit illik tudni, hogy Cooper 1975-ben kiadott egy Welcome to My Nightmare című konceptlemezt, amin egy Steven nevű srác meséli el, milyen szörnyűségeket álmodik. A folytatáshoz Alice előszedte Bob Ezrint, az egyik olyan slágergyárost, akivel a Kiss és a Pink Floyd is dolgozott már, (ő maga meg vagy tíz albumon) Ezrin meg azzal a lendülettel meghívott pár olyan zenészt, aki az eredeti Welcome-anyagon is dolgozott, és Cooperrel egyetértésben retrósra vették a hangzást, legalábbis a lemez nagy részén. Már amennyire egy olyan album retrós lehet amin Kesha és Rob Zombie is szerepel, ugye.
A történet ismét összefüggő, a szöveget böngészve megállapíthatjuk, hogy Steven az 1975-ös triphez képest még szarabbul alszik, a zene viszont pompásan eklektikus disco-goth-punk-rock egyveleg lett hozzá, amiért simán meglengetjük nem létező kalapunkat Alice Cooper előtt. Az anyag egy agyon autotune-ozott nótával indít, amit ha komolyan veszünk, akkor azonnal kiszakítjuk a CD-t a lejátszóból, pedig ez a sokat átkozott kütyü, ha úgy használják, ahogy ezen az anyagon, akkor kifejezetten ütős tud lenni. A folytatásban kapunk klasszikus dallamos AOR-dalt (Caffeine), komoly zúzásba forduló elektrodiszkó-paródiát (Disco Bloodbath Boogie Fever), Rolling Stones főhajtást (I'll Bite Your Face Off) és még a Beach Boys hatása is felfedezhető egy nótában (Ghouls Gone Wild), nem viccelünk.
Az album első hallgatásra nem biztos, hogy bejön mindenkinek, de tessék csak lejátszani még párszor, és majd előjönnek sz olyan finomságok benne, mint a When Hell Comes Home gitárriffje, ami azóta sem megy ki a fejemből, vagy a Kesha közreműködésével előadott What Baby Wants, aminél jobb tánczenét régen nem írt senki.
