Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Los Campesinos! - Hello Sadness
(Wichita)
A harmadik albumra szokás mondani, hogy minden zenekarnál vízválasztó. A Los Campesinos! is elérkezett ehhez a mérföldkőhöz, amely az ő esetükben akár egy szalagavató bálként is felfogható. A Hello Sadness ugyanis a tökéletes folytatása a létszámban folyamatosan változó zenekar pályafutásának.
Nehéz meghatározni pontosan mi is pontosan a Los Campesinos!. Valamiféle indie folk pop mutációként lehetne jellemezni, ahol egy rakás infantilis fiatal játszik egyszerre épp azon a hangszeren, ami a kezükbe került. Az első Hold On Now, Youngster... című lemezük méltán példázta ezt a kissé gyerekes attitűdöt, hogy aztán az ezt követő Romance Is Boring afféle kamaszos útkeresése legyen művészi énjüknek. Így zárja a sort a Hello Sadness, ami, ha nem is drasztikusan, de egy sokkal kiforrottabb, komolyabb darab lett, és ezt már nem lehet egy szimpla mosollyal elintézni mondván, aranyos kis próbálkozás.
Az album a By Your Handdel kezd, ami az egyik legjobb dal a feltűnően rövid, 10 számos lemezen. Rögtön tudatni kívánják velünk, hogy itt már valami átgondoltabb következik majd, ami meg is látszik a dal magával ragadó, abszolút együtténeklős refrénjén. A Songs About Your Girlfriend az egész folyamat cáfolataként visszatér a kissé gyermeteg motívumokhoz, hogy aztán a címadó Hello Sadness-szel megint csak megigazítsák a hülyéskedéstől meglazult nyakkendőjüket. Az utolsó két számig marad is ez kissé komolykodós hangulat, ahol a zenekar megmutatja a melankólikus, de továbbra is energiával teli oldalát.
A végén azonban mintha ők is felszabadulnának egy kicsit a felnőtté válás nyomásától. A Baby I Got the Death Rattle mintha még utoljára megpróbálná cáfolni a tényét annak, hogy igenis megkomolyodtak a maga odamondogatós, keményebb hangvételével, majd az egész egy felszabadult beletörődésbe végződjön a Light Leaves, Dark Seas Pt. II-ban, amikor az egész osztály összeölelkezve mondd búcsút a fejlődésüket végigkövető tanáraiknak, diáktársaiknak és induljon vissza a sor végére mellükre tűzve az éretté válást jelképező szalagot.
A Hello Sadness pont olyan harmadik lemez, amilyet várnánk egy Los Campesinos! stílusú zenekartól. Megfontoltabb és szépen felépített, tele mélyről jövő, minden felszínességet nélkülöző érzelmekkel Nincs már szemérmetlen infantilizmus és fülig érő vigyorral fűszerezett örömzenélés. Egyedül Gareth Campesinos hangja az, ami valamiképp rontja az összképet. Ameddig a korábbi LC!-számok kamaszos lendülete kifejezetten jól állt a feltűnően képzetlen hangjának, addig a Hello Sadness melankóliájánál előtör az ebből fakadó hiányosság. Nem igazán áll jól neki, pedig hallatszódik, hogy próbálkozik és tényleg teljesen átéli azt amit énekel, de ez a mondott szövegszerű éneklés nem passzol a LC! újonnan vett érzelmességéhez. Emiatt egy kicsit veszít a lemez a élvezhetőségéből, de ettől még továbbra is egy igen kellemes darab, amely kötelező mindenkinek, aki kíváncsi arra, mi a következő lépcsőfoka egy eredetileg hülyéskedésre alapuló, össznépi zajorkesztrának.
