Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
December 28-án, szerdán tartja jubileumi Ufóshow koncertjét az idén harminc éves KFT zenekar a budapesti Papp László Sportarénában. Az együttest még pár hete, egy zenekari próba után sikerült mikrofonvégre kapnunk, és a némi feszültséggel is tarkított interjúban szóba került a földi ufó-lét, egy titokban elkészített punk kislemez, és a hamarosan debütáló meta-instrument is. Íme, amikor a frontember izzasztja meg az újságírót.
Nemrég szokatlan coming outtal leptétek meg a közönséget, miszerint földönkívüliek vagytok, akiknek nagyon tetszett a bolygónk, ezért 1981-ben végleg disszidáltatok a Földre. A bolygó jelenlegi gazdasági helyzetét tekintve ez nem tűnik egy bölcs döntésnek.
Laár András: Az idejövetelünk fő oka az volt, hogy a Betelgeuse csillag Betelgeuse nevű bolygója betelt gőzzel, és nem lehetett már rajta se zenélni, se lélegezni. Itt azért egy fokkal jobb, gazdaság ide vagy oda.
Bornai Tibor: Nem mondtuk, hogy végleg költöztünk ide, és egészen biztos vagyok benne, hogy egyszer csak mind a négyen elköltözünk majd erről a bolygóról, de ennek az ideje még bizonytalan. Ez összefügg az ország egészségügyi ellátottságának helyzetével, és még egy pár egyéb dologgal.
Kezdetben nem igazán tudott titeket hova tenni sem a közönség, sem a punkok, és végső soron a lemezkiadó sem. Lehet, hogy már korábban is sejtettek valamit rólatok az emberek?
LA: Lehetséges, hogy átsejlett a mi normál arcunk mögül az ufó-lét, ami csomó mindenben meglátszott, főleg a dalainkban. Egy olyan szemszögből néztük a dolgokat, ami az ittenieknek szokatlan volt. Némelyek egy kicsit idegenkedtek tőlünk, mások viszont nagyon megszerették ezt a fajta látásmódot.
A korai klubkoncertekre már kialakult a törzsközönségetek?
BT: Kezdetben a legelszántabb rockerektől kezdve az értelmiségi közönségig mindenkinek szerettünk volna tetszeni. Aztán hamar kialakult a dolog, a gimnazisták és egyetemisták körében voltunk a legnépszerűbbek, ezekbe a klubokba hívtak minket legtöbbször.
Mi volt az oka, hogy a KFT egy harsány rockzenekarból hirtelen lecsillapodott az első lemezére?
LA: Ez szerintem nincs is így. Nem csillapodott le a zenekar, a mai pillanatig ugyanolyan hangosan játszunk, nem a harsányságban és a hangosságban van különbség, hanem gazdagodott a repertoárunk. Dránival (Bornai Tibor – a szerk.) nagyon sokat zenéltünk együtt más műfajokban is, és azok átszűrődtek a KFT műsorába is. Míg az indulásunk nagyon pregnáns volt, utána tágulni kezdett, mint egy tű, ami a hegyével hatol be a szellemi síkokra, és utána kiszélesedik, amint megtelik más jellegű tartalommal is a repertoár.
BT: Mindvégig megmaradtunk annál a koncepciónál, hogy a zenekarnak legyen sok oldala, sokféle íze és színe, és ez a törekvés már a legelső lemezen is ott van, mert az Ugatnak a kutyák című dal mellett ott díszeleg A vonat című számunk is. Ez egy jelzés volt arra, hogy nem egyetlen pontban állunk, hanem onnan ki-kilépegetünk különböző irányokba.
Kevesen tudják, hogy a KFT készített 1983-ban egy punk kislemezt is WYX álnéven, Márta Istvánnal. Ennek utórezgéseként 1985-ben, Márta István Szíveink című albumán, és a harmadik Start válogatáslemezen bukkant föl a J. M. WYX név. Miért nem folytattátok?
LA: Attól, hogy mi kinéztünk ebbe az irányba, attól még a KFT vize nem zavarosodott meg. A WYX egy hepaj volt, és csak azért csináltuk, mert Márta István felkért rá minket.
Márton András: A WYX koncepciója az volt, hogy legyen egy olyan titkos zenekar, amiről nem lehet tudni, hogy honnan jött – felismerhetetlenre maszkíroztuk magunkat azon az egy fotón, ami Márta Pista fáspincéjében készült –, játsszon punkzenét, ami nyomokban amúgy is felfedezhető volt egyes KFT számokban, félig halandzsanyelvű angol szöveggel, és ez majd furdalni fogja a közönség oldalát. Kijött egy kislemez két dallal olyan titokban, mint amilyen titkosnak képzeltük, és olyan titokban is maradt. Pista később egy produkciót épített fel rá, és a WYX nevet a saját projektjeiben éveken keresztül használta.
BT: A név az XY-ból indult, majd megfordítottuk, és elétettük a W-t, hogy hasonlítson arra, hogy „vicc”.
A Bál az Operában című lemez egy mérföldkő a zenekar életében, mert onnantól kezdve még több olyan slágert vártak tőletek, mint az Afrika, ti pedig engedtetek a nyomásnak. Egyáltalán kinek az elvárása volt ez?
BT: Elsősorban a hanglemezgyáré. A második lemezünk (az 1983-as Üzenet a liftből / A fodrász – a szerk.) csak harmincvalahányezer példányban fogyott el, ami akkoriban alacsonynak számított. Ekkor azt javasolták, hogy legyünk szívesek slágert írni, hogy a közönségnek jobban tetsszünk. Mivel egyetlen lemezkiadó volt az országban, és a szocializmus vége sem látszott, mi viszont továbbra is zenekar szerettünk volna maradni, ezért úgy döntöttünk, hogy az általunk megírható legslágeresebb dalok is ott lesznek a lemezeinken. Szándékosan mondom így, mert az ember úgysem képes túlságosan messze esni almaként a saját fájától. Mi a „legslágeresebb” ágon is megpróbáltunk egy-egy almát teremni, és úgy éreztük, hogy nagyon jó üzlet számunkra, ha ugyanazon a lemezen fönt lehetnek azok a dalaink is, amiket külső nyomás nélkül, saját ihletből, saját indulatból írtunk. A közönség valóban megszerette ezeket a slágeresebb dalokat, és egyre többen jöttek a koncertjeinkre.
A rákövetkező lemezetek, a Siker, pénz, nők, csillogás hemzseg is a slágerektől, azonban a későbbi albumokról már kevesebb dalotok került a köztudatba. Sikerek nélkül viszont nem igazán él meg egy popzenekar.
LA: A lemezeladásainkat folyamatosan manipulálták a lemezgyár irányítói. A valós igényekhez képest messze alulértékesítették a KFT zenekar lemezeit, a lemezeladások terén nem hagyták kifutni a zenekart annyira, amennyire az a koncertsikerek alapján indokolt lett volna. Tehát nem a siker hiányzott, mi a lemezgyári monopólium évei alatt is folyamatosan nagy sikerrel, nagy közönség előtt játszottunk, úgyhogy ezt a kérdést szerintem nem kell feszegetni.
A ti esetetekben szerintem megkerülhetetlen ez a téma.
LA: Erdős Péter kijelentette, hogy „az Afrikából eladhattam volna százezret – ha akartam volna.” Tehát nem érdemes tovább piszkálni, hogy siker, vagy nem siker.
BT: Később is születtek slágerek, például az Édes élet című lemezről a Fantasztikus lány.
LA: Arról a lemezről azt kell tudni, hogy a nyomdából egyenesen a zúzdába ment, tehát nem is került ki a boltokba, mert a kiadó a saját raktárába berakta, majd egy kicsivel később bezúzatta. Valami miatt nem volt érdeke azoknak az embereknek, akik ezt intézték, hogy megjelenjen. Igazából egy mesterséges akadályozottság volt a zenekar fejére húzva, ezeket a dalokat nem játszotta a rádió és a tévé, sokkal később jutottak csak el a nagyközönséghez. Attól még a koncerteken azok a dalok, amiket arra a lemezre írtunk, azóta is nagy slágerek.
MA: Amint megszűnt a monopólium, azonnal váltottunk. Ezt a lemezt már az egyik első magánkiadó adta ki. Róluk viszont hamar kiderült, hogy fogalmuk sincs a lemezkiadásról, elsősorban építőipari cég voltak. Ettől eltekintve azért panaszkodni nincs okunk, jól éreztük magunkat a bőrünkben. Volt olyan időszak, amikor négy hónap alatt kétszáz koncertet adtunk.
(Az interjúnak ezen a pontján hirtelen zaj támadt, ezért megkértük az együttest, hogy egy kicsit hangosabban beszéljenek a diktafonba – a szerk.)
BT: Az ember mást mond halkan, mint hangosan.
A zenekar 80-as évekbeli történetét hallgatva úgy tűnik, hogy úgy éreztétek magatokat, mint azok a bizonyos macskák egy forgalmas úton, ahol folyamatosan szembekerültetek a lemezgyári vezetők és márkamenedzserek elvárásaival.
BT: A zenekar első tíz évében egy elég érdekes pályán kellett haladnunk, mert a falak merevek voltak, viszont váratlan ajtók nyíltak rajtuk, sőt ha az ember ügyes volt, akkor magának is fabrikálhatott egyet, és azon tehetett bizonyos kirándulásokat más irányokba is. A második tíz évünk pedig úgy telt, hogy azok a kiadók, akik kiadták a mi lemezeinket, egyáltalán nem állítottak elénk semmilyen feladatot vagy szabályt, hanem azt csinálhattuk, amit szerettünk. De az az érzésem, hogy ha 2001-ben mint fiatal zenekar kezdtük volna a pályát, valószínűleg még a szocializmusnál is keményebb szabályoknak kellett volna megfelelnünk.
MA: Dráni szabályokról beszél, amik a szocializmus után megváltoztak, én viszont úgy látom, hogy szabálytalanságok vannak, szinte csak a természeti törvények érvényesülnek. Ezért sokkal nehezebb ma eljutni addig, hogy egy zenekar professzionális módon működjön és azt életben is lehessen tartani.
Néhány rövid ideig tartó tagcserét leszámítva a KFT jelenleg is ugyanabban a felállásban játszik, mint 1981-ben. Hogy lehet, hogy ennyire jól viselitek egymást?
MA: Azt mondanám, hogy hol jobban, hol rosszabbul. Amit tagcserének nevezel, valójában nem is volt az. Harminc év alatt kétszer alakult úgy, hogy valakinek nem volt kedve, vagy született egy másfajta koncepció. Az állandó felállásunk egyik kulcsa talán az, hogy 1991-től 2001-ig egy hosszabb szünetet tartottunk, és öt éven keresztül még csak nem is találkoztunk, ami jó kis pihenő volt. Mostanáig abból a felfrissülésből élünk.
BT: A valóság megszépítése lenne, ha azt mondanám, hogy mi mindig egyforma hőfokon vagyunk barátok. Egy házasság sem olyan, hogy az ember harminc éven át folyamatosan lángolva szerelmes a feleségébe. Ráadásul nálunk a helyzetet az is nehezíti, hogy a problémákat nem lehet szexuális útra terelve megoldani.
Pontosan mi is az a meta-instrument, ami fel fog bukkanni a december 28-i jubileumi koncerten?
MA: Ez az eszköz bármit képes irányítani! Az előadó egyszerre akár több hangszeren is tud játszani, ugyanakkor videót és világítást is vezérelhet vele. Ifj. Kurtág Györgytől kaptuk kölcsön az eszközt, néhány darab van belőle a világon. Most folyik a finomhangolása, és ha sikeresnek bizonyulnak a kísérleteink, akkor itthon először a KFT fogja használni a meta-instrumentet.
A KFT tagjai nem emberek, hanem asszimilálódott földönkívüliek.
A régi otthonotokon, a Betelgeuse bolygón szeretik a szóvicceket? Az „Ufóshow koncert”-et ugyanis érthetem akár úgy is, hogy ez lesz az „utolsó koncert”.
MA: Sokan értették így.
BT: Ennél homályosabbak nem bírunk lenni! (nevet) Magyarországon van egy ronda hagyomány, ami abból áll, hogy a zenekarok bejelentik, hogy az utolsó koncertjük jön, a rajongók pedig – abban a hitben, hogy utoljára látnak valakit – megveszik a drága jegyet. Aztán pár év múlva kiderül, hogy mégsem az volt az utolsó, de az évek alatt elvész a hazugság éle, és már nem is számít annak. Mindig rossz érzésekkel nézem, amikor ez zajlik.
