Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Néniket a bácsiknak! címmel nemrég jelent meg a Kiscsillag zenekar harmadik nagylemeze. Erről, a Kispál és a Borz nélküli életről, a letöltésekről, a kommentelőkről, a pálinkáról és a Kossuth-díjról beszélgettünk Lovasi András énekes-gitárossal.
Milyen a Kispál és a Borz nélküli élet?
Utólag már úgy tűnik, mindenki egyenletesen szépnek látja a Kispál és a Borz életpályáját. Ráadásul sikerült úgy lezárni a történetet, hogy még az is jól sikerült, amiben mindig gyengék voltunk, magyarán a csomagolása, körítése az egésznek. Azt gondolom, hogy nagyjából jó időben hagytuk abba. Ez a megszűnés mindannyiunk életében új kihívásokat hozott, ami így, negyvenvalahány évesen bőven ránk fért. Akik nagyon szerették a Kispál és a Borzot, azok mindig fanyalogni fognak, mind a Kiscsillagra, mind a Kispál (András – a szerk.) bármilyen zenei projektjére, de ez nem meglepetés, ez előre volt kódolva az egészbe. A Kispál sokkal inkább volt az én lírai zenekarom, mint a Kiscsillag. A Kiscsillag viszont ehhez képest egy közösségi munka. Itt van egy feladat, ez a dal, ehhez kell szöveget írni, és ez a szerep nekem sokkal élhetőbb, mint a Kispál volt az utolsó időkben. Amúgy a Kispivel a mai napig összejárunk, dumálunk. Ilyen szempontból még mindig jelen van az életemben a Kispál, csak nem próbálunk, nem írunk együtt zenéket.
Mennyivel könnyebb úgy a Kiscsillagon dolgozni, hogy nincs a Kispál zenekar?
Egész egyszerűen több időnk van ezzel foglalkozni. Eddig a hobbi-zenekaroskodás amolyan türelmi időt, vagy védőhálót adott nekünk. Rá lehetett mondani, hogy ez csak egy vicc, szórakozunk, ennyi. Nyilván most, hogy már ez a főzenekar, a zenehallgatók vagy a kritikusok élesebbre fenhetik a késüket, hogy induljon az élveboncolás. Az a cél, hogy azok, akik még nem hallották a Kiscsillag zenekart, nincs semmiféle prekoncepciójuk felé, azt mondják, hogy jól érezték magukat, tetszett nekik, ha hallják valahol, amit csinálunk. Erre kell figyelnünk, nem a fanyalgókra. Nem tudnék a karrieremből olyan dolgot mondani, ami ne kapott volna súlyos pofonokat innen-onnan. A kezdeti időkben anyukám még gyűjtötte a rólunk megjelent anyagokat, és az az érdekes, hogy sehol nem írtak jót az első lemezünkről például, ma pedig már az utóbbi harminc év egyik legfontosabb albumának mondják. Visszatérve a kérdésre, most szerencsére van egy jó hangulatban, hatékonyan dolgozó zenekarunk, a Kiscsillag, erős koncertekkel, erős dalokkal, és szerencsére ezt a közönség is díjazza.
A Néniket a bácsiknak! cím viszont többeknél kicsapta a biztosítékot, mondván, hogy szexista.
Valamilyen reakciót ki kell váltani az emberekből. Át kell lépni egy bizonyos ingerküszöböt, hogy felfigyeljenek rád. Nyilván humortalan emberek mindig lesznek, de én azt gondolom, hogy bár az utóbbi időben sokan már öncenzúrázzák magukat, mégis lehet cigányozni, lehet zsidózni, lehet macsózni, lehet mindent mondani, de persze csak akkor, ha az embernek közben nem véres a szája.
Eddig Tövisházi Ambrus segítette a zenekart mint producer, most viszont saját magatok dolgoztatok majdnem mindenen. Miért?
Az első lemeznél nagyon-nagyon sokat segített Ambrus, amolyan külső fülként, és volt is ideje rá. A második lemeznél a Kiscsillag két tagja elégedetlen volt a végeredménnyel, a hangzással, aminek szerintük, és ebben talán van is némi igazság, Ambrus volt az okozója. Ez akkor volt, amikor Ambrus nagyon sok vasat tartott egyszerre a tűzben. Egy időben csinálta a Heaven Street Sevent, a Péterfy Bori-lemezt, az Erik Sumót, meg minket, és kicsit azt éreztük, hogy olyan gazdátlan gyerekek lettünk. Akkor Ambrus már inkább csak a vége felé tudott belenyúlni a lemezbe, ami meg nem tett olyan jót neki. Nem szervesen fejlődött a lemez Ambrus keze alatt, hanem az ő és a mi szándékaink egymást oltogatták ki. Most viszont, mivel jóval több időnk is volt, jobban tudtuk, mit akarunk, én például egy ortodox, csupasz, kvázi rocklemezt akartam, úgy döntöttünk, hogy megcsináljuk mi magunk. Most inkább ilyen külső tanácsadókat vontunk be a munkába, mellesleg Ambrust is, hogy hallgassa meg, mondjon véleményt. A keverést viszont nem mertük vállalni, azt más csinálta.
Itt a Lángoló Gitárokon volt a lemez online premierje, amit intézve úgy tűnt, mintha félnétek a letöltéstől.
Nem, magától a letöltéstől egyáltalán nem félünk, ez ma már elkerülhetetlen. A Megadó kiadóval is azt csináltuk már régebben is, hogy ha valaki a megjelenéskor feltöltötte a torrent oldalakra a lemezt, írtunk neki egy levelet, hogy nyugodtan csinálja, de legyen szíves levenni, és lehetőleg két hét múlva tegye fel, jó minőségben. A lángolós premierrel sem az volt a bajom, hogy kikerül a lemez, hanem hogy nem a legjobb formában, mert a SoundCloudra 128 kbps-ban lett feltöltve, és elég borzasztóan szól. Ezt orvosoltuk azzal, hogy utána már saját magunk raktuk fel mindenhova, még a YouTube-ra is az anyagot, hogy mindenki azt hallja, amit szeretnénk. Nyilván ezt a kompromisszumot meg kell kötnünk, ha premiert akarunk, hiszen ez az a minőség, ami elég gyorsan betölt mindenhol, de mivel nekem ugye volt a fejemben valami, ahogy ennek szólnia kellett volna, így idegesített a minőségromlás.
Elég sok komment jött a premierre, törődsz velük?
Én már ezekkel nem foglalkozom. Végigéltem azt a Kispállal, hogy az első lemez után jöttek azzal, hogy a demó jobb volt, a második lemeznél az első jobb volt, és így tovább. Most is van már olyan, hogy az előző Kiscsillag jobb volt. Én jelen pillanatban ezt nem tudom megítélni, hogy melyik Kiscsillag volt jobb, most az új a legjobb, de lehet később, amikor már kellő objektivitással tudok visszatekinteni erre az albumra is, majd mást mondok. Most még túlságosan benne élek. Nyilván az online véleménynyilvánítás korában olyan reakciókat is kap az ember, ami régen nem volt. Akkor maximum kaptunk egy levelet postán. Valószínűleg régen is kaptunk ilyen zsigerből fikázó megnyilvánulásokat, de azok csak zárt körben hangzottak el, nem jutott el hozzád feltétlen. Amúgy ahhoz, hogy az emberek ne csak ilyen átlagos popzenei produkcióként kezeljenek, hogy egyáltalán rajongani lehessen egy popzenekarért, ahhoz erősen kell megnyilvánulni, és természetes, hogy ezt nem mindenki fogja szeretni. A popzenéhez az irritáció erősen hozzátartozik.
Te hogy álltál a kedvenceidhez fiatalkorodban?
Természetesen ugyanígy. Amikor 12 éves koromban a Queen kijött a The Game című lemezével, teljesen ki voltam akadva, hogy mi ez a szar. Mi ez a A Day at the Raceshez vagy a Jazzhez képest?! Mik ezek a borzalmas szintik?! Amúgy annak ellenére, hogy így visszagondolva, az még egy tűrhető Queen-album az utána jövőkhöz képest, a mai napig ugyanazt gondolom, mint 12 évesen. De ez egy természetes folyamat. Az ember kapcsolódik valamihez, ami akkor éppen fontos neki, de egy idő után kinő belőle. Nekem például már nem tetszett Freddie Mercury bajsza, ezért doorsos lettem, amiben ráadásul csalódni sem lehetett, mert már régen nem léteztek.
A Budapest Bár Szilvafácska daláért is elég sokan kritizáltak.
A Szilvafácska egy tök jó geg. Ugye alapvetően nekem újra fel kellett találnom ezt a már amúgy is rendkívül népszerű dalt, teljesen más szöveget kapott, és egyáltalán nem számítottam rá, hogy ezt majd elkezdi játszani a rádió. A slágerek meg alapvetően arra vannak ítélve, hogy előbb-utóbb megutálja őket az ember, főleg azok, akik egy dalt egy nap csak egyszer tudnak meghallgatni. Ennél a dalnál sokkal nyálasabb számokat is elénekeltem már a Budapest Bárban, csak azok nem kaptak ekkora nyilvánosságot. Én nem látok olyan nagy különbséget dalszerzési szempontból egy Kispál és a Borz-szám és a Szilvafácska között, sőt, utóbbi sokkal nagyobb feladat, mint valami rockos elborulás. A Szilvafácskánál az eredeti, a filmhez erősen kötődő szöveget akartam átalakítani valami ideszólóra, de úgy, hogy azért a bebaszva ordítozás lehetősége megmaradjon. Ráadásul személyes aspektusa is van a dolognak, mert elkezdtem pálinkát főzni magamnak. Van egy nagy kertem, ahol ötvenéves fák vannak, és ahelyett, hogy a gyümölcs ott rohadna a földön, összegyűjtöm, és csinálok belőle pálinkát.
A kaposvári Csiky Gergely Színházban egy új projektbe is belekezdtél, ahol a Kéz című színdarab zenéjét szerezted.
A Háy Janit már tíz éve ismerem, családilag megjelentek a fontosabb Kispál-koncerteken, meg persze, mint olvasni szerető ember, ismertem az írásait. Rátóti Zoltán igazgató meg kitalálta, hogy mi lenne, ha megcsinálnánk Jani egyik írását zenés darabként. Ez megint egy kihívás volt számomra, mint akár a Szilvafácska, csak teljesen más irányú. Ebben az volt a kihívás, hogy tudok-e harmincvalahány dalt, illetve dalszöveget írni egy év alatt. Egyébként már régebben kiderült, hogy nekem tök könnyen megy karakterekre szabott szövegeket írni, mint a semmiből valamit, pl. egy Kiscsillag dalnál. Egyszerűen követtem Jani utasításait, és gyorsan meg is írtam őket. Zenét viszont nem tudok ilyen könnyen szerezni, ahhoz nekem idő kell, így rájöttem, hogy ez ekkora mennyiségben nekem nem fog menni. Ezért bevontam Lecsót (Leskovics Gábor, Kiscsillag-tag, PUF-frontember – a szerk.) is a munkába, illetve Szabó Attilát a Csík zenekarból, utóbbinak ráadásul elég sok ötlete volt, és írtunk is már dalokat együtt színházaknak. Szóval most az lesz majd a plakátokon, hogy a zenét a Kiscsillag illetve Szabó Attila szerezte, a szövegeket pedig Lovasi András.
A Kossuth-díj mit változtatott rajtad?
Kaptam az utcában egy üveg bort, amire az volt írva, hogy „Az utca első Kossuth-díjasának szeretettel!” Nyilván egyrészt ez az ember hiúságát elég rendesen legyezi, másrészt börtön is lehet, hogy most már úgy kell viselkednem, mint egy Kossuth-díjas. Na, most hogy viselkedik egy Kossuth-díjas? Magyarországon egy nagyon nagy elismerés ez a díj, általában csak komoly életművel, kanonizált teljesítménnyel kapták meg, az én személyem, énekhangom stb. pedig mindig is megosztó volt, van, aki szerint költő zseni vagyok, van, aki szerint kókler, szerintem egyik sem igaz, de megértem azokat, akiket idegesítek, akkor ez egy idegesítő Kossuth-díj. Azt, hogy miért én kaptam, talán más meg tudná mondani, de nekem csak arra volt lehetőségem, hogy visszautasítsam vagy elfogadjam.
Most megkapnád?
Nem, nem hiszem, szerintem ez Bajnai ötlete lehetett, mert róla a búcsúkoncerten kiderült, hogy nagy Kispál-fan családostul. Az az érdekes, hogy a díj átadása után sokkal több jobboldali személyiség gratulált nekem levélben, személyesen, e-mailben, mint baloldali. Orbán Viktortól Schmidt Máriáig egy csomó olyan ember, akiről fel sem tételeztem, hogy ismer. Úgy néz ki, abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ugyan ilyen ballib embernek könyvelnek el, mégis sok jobboldali is szerette, amit csináltunk. Vagy lehet, hogy talán a zene szeretete még nem politikai hovatartozástól függ, illetve talán beért a döntéshozók közé az a generáció, amelyik már ismerhette a Kispált. Biztos mindegyik igaz egy kicsit.
A Néniket a bácsiknak! nagylemez az elejétől a végéig:
Kiscsillag-koncertek a közeljövőben:
2011. december 28., Sopron Hangár Music Garden
2011. december 29., Ajka, Rakéta Presszó
2011. december 31., Budapest, Barba Negra Music Club
2012. január 1., Pécs, Pécsi Est Café
2012. február 3., Budapest, Klebelsberg Kultúrkúria
2012. február 4., Kiskunfélegyháza, Rocktár
2012. február 12., Liptovsky Mikulás, Dom Kultúry, Hóóórukk Sítábor (Jasnai Síközpont)
