Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
The Beach Boys - The SMiLE Sessions
(Capitol)
Már csak hármat kell aludni… kettőt… egyet – a szerkesztőségen nagy izgalom lett úrrá Mindenszentekkor, ugyanis a Halley-üstökös is gyakrabban kerül földközelbe, minthogy olyan lemezről írhassunk, amire immár 44 éve vár a világ, ennek ellenére szinte az első hangjegytől az utolsóig ismerjük minden részét.
Minden idők leghíresebb, napvilágot nem látott albumáról bővebben előző posztunkban írtunk, így dióhéjban annyit, hogy SMiLE 1966 augusztusától 1967 januárjáig tartó felvételei során a Beach Boys dalszerző-producere, az egyre paranoidabb viselkedést mutató Brian Wilson fokozatosan szembekerült az együttes többi tagjával – főként Mike Love énekessel, aki nemes egyszerűséggel „avantgarde szarnak” nevezte Wilson szerzeményeit és Van Dyke Parks bizarr dalszövegeit –, a projekt végül a szövegíró diplomatikus távozásával, a finisben vérzett el. A Beach Boys nem volt már többé a világ legkúlabb együttese, akiknek a felvételeire még a Beatles is kémkedni járt (a Vega-Tables című dalban Paul McCartney is hallatszik, miközben zellert rág), és évtizedekig úgy tűnt, a SMiLE is örökre a raktárban maradt.
A 2000-es évek elejére azonban a SMiLE felvételeinek jó része kiszivárgott bootlegeken keresztül (illetve egy 1993-as antológián is megjelent félórányi anyag), 2004-ben pedig kisebb meglepetést okozott, hogy Brian Wilson újból felvette, és Brian Wilson presents SMiLE címmel ki is adta saját verzióját, végül pár hete jött a nagy meglepetés: a Capitol az együttes még élő tagjainak jóváhagyásával megjelentette az eredeti mesterszalagokról helyreállított lemezt is.
Mintha lerántották volna a leplet egy régóta ismert kedvencünkről – ez volt az első benyomásunk, miközben a rekonstruált SMiLE Sessionst hallgattuk. A dalok különleges ötvözetei az egyre jobban magába forduló, álom és valóság közötti szuperpozícióban lebegő Brian Wilson gyermeki énjének, Van Dyke Parks szójátékokkal teletűzdelt, besztóndult dalszövegeinek, és az eredeti koncepciónak, amely szerint a SMiLE az amerikai popkultúra vegytiszta keresztmetszete lesz Gershwintől az LSD-ig és zöldségek rágcsálásáig. Egy képzeletbeli utazás a modern kori amerikai történelemben az angol puritán telepesek első csoportját szállító Mayflower partot érésétől egészen Hawaiig, és egyben fricska a brit popzene tengerentúli térhódítására.
Instrumentális részek feltehetően nem hiányoznak a SMiLE-ról, köszönhetően a közel ötven (!) lezajlott zenekari sessionnek, a 2004-es változathoz képest azonban a dalszövegek itt-ott foghíjasak, ilyen például a Do You Like Worms (Roll Plymouth Rock) című szám, amin valószínűleg a vokális rész munkaverziója köszön vissza: a hiányzó részeket egyszerűen feldúdolta a zenekar. Ezek persze a magyar fül számára kevésbé feltűnő hiányosságok, és Van Dyke Parks amfetaminnal fűtött költeményeinél egyébként sem árt, ha felvértezzük magunkat egy jó adag képzelőerővel: a „columnated ruins domino” sor jelentését állítólag maga a szövegíró sem tudta megmagyarázni a dühöngő Mike Love-nak.
A SMiLE vélhetően nagyon közel került a végleges állapothoz 1967 elejére, hiszen a kulcsfontosságú dalok – a Heroes and Villains, a Wonderful, a Surf’s Up, a Vega-Tables (személyes kedvenc) és a Good Vibrations – a helyükön vannak, és itt érdemes is megállni egy pillanatra: az évtizedek során jó pár regisztert vesztett Brian Wilson hangja, ezért sajnos a 2004-es albumán nyoma sincs a jellegzetes falsettójának, amire pedig a lemez egyik katartikus pontja, a Surf’s Up dallamíve is épülne.
A SMiLE Sessions több változatban jelent meg, és a gyűjtői kiadások egyik vonzerejét pont a zenei ásatás lehetősége jelenti: már a duplalemezes változatra is felkerültek fontos demófelvételek, mint például a Surf’s Up korai szólóváltozata, és megdöbbenve hallgattuk a Vega-Tables lecsupaszított verziójából áradó démoni röfögést, nyerítést és csámcsogást. Fültanúja lehetünk, amint Brian Wilsont éppen csapdába ejti a zongorája, és a társai szabadítják ki a c és a cisz hangok rabságából, az öt lemezes gyűjtői kiadványon pedig beülhetünk mellé a stúdióba a Good Vibrations és a Heroes and Villains felvételeire – dalonként egy-egy teljes lemez időtartamára.
Ha az 1966-os Pet Soundst minden idők legjobb albumának tekintjük, akkor a SMiLE egyértelműen a valaha készült legjobb „regresszív” poplemez – aminek a megálmodóiban történetesen kikapcsolta valaki egy időre a felettes ént. A SMiLE Sessions pedig ennek a lemeznek a hiteles lenyomata, amolyan majdnem tökéletesre csiszolt gyémánt.
A lemez megvásárolható a Bookline.hu-n.
