Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
SP – New Wave
(Sony Music / Gold Record)
Ha mondanom kellene egyetlen sort az eddigi SP-életműből, ami valamiért megragadt a fejemben, az egész biztosan az lenne, hogy "srácok, hé, a szoba nem tőlem meleg". Majdnem pontosan egy évvel ezelőtt, SP keménykedős klipje idején ezen rendkívül jót szórakoztam, amint magam elé képzeltem a tinilányokkal teli koncerteket, és hogy a fiatal énekes néha ilyen mondatokkal fordul a nyilván kényszerből jelenlévő férfiközönség felé. Aztán nem is olyan sokkal később, a tavalyi év végén jött SP Maradnék című dala és annak videója, amiben egy egészen érdekes kép látszódott kibontakozni. Éder Krisztián fel szándékozik nőni, sőt, már fel is nőtt – legalábbis ezt sugallta a klip, ami jól láthatóan igyekezett megcélozni egy, az eddigi középiskolás korosztálytól eltérő közönségréteget. Közben a videóval együtt jött a hír is, hogy a következő nagylemez címe New Wave lesz, és mivel sejteni lehetett, hogy SP nem az ezzel a névvel illetett zenei stílust próbálja majd prezentálni az albumon, végképp egyértelművé vált, hogy azon valamiféle új utak keresése megy majd végbe. Ez pedig, bár lehet merő perverzió, elkezdett érdekelni.
Az a helyzet, hogy SP-vel a zenei kivitelezés terén különösebben soha nem volt probléma. A srác – legalábbis mióta szem előtt van – bármilyen aktuális, vagy külföldön már kicsit lecsengett stílust kezdett el követni, az a másolás szintjén egész tisztességesen tette.
Hogy ez nem érdem? Abban a hazai mainstream popmocsárban, ami éppen alig pár hete mutatta be ismét baromi látványosan, hogy micsoda szörnyszülötteket képes a felszínre böfögni? Ó, hát dehogynem!
SP akár Timbalandnek, akár Justin Timberlake-nek, vagy éppen ezek koprodukciójának képzelte magát az elmúlt években, a külföldi példaképektől koppintott hangzások legfontosabb stílusjegyeit ügyesen tette magává. És bár népszerűségének növekedésével egyenes arányban nőtt az őt reflexből fikázók száma, a helyzet az, hogy egy rakás tehetségtelen, mégis évtizedek óta a pályán lévő hazai popproducert alázott le csuklóból azzal, amit csinált. Ez persze nem jelenti azt, hogy tisztességes mércével mérve különösebben jó lett volna a produkciója, de azért ne vitassuk el tőle az érdemeit.
Főleg, mivel most, amikor éppen stílusváltáson megy keresztül, és a mainstream hiphop-ütemekre az elmúlt években Kanye Westtől és társaitól ellesett harsány szintik mellett Szakos Krisztián segítségével nekilátott akusztikus gitárpengetéseket, hangsúlyosabb zongorabetéteket, visszafogott, de azért hangulatfestő elektronikus maszatolást keverni, és összességében valamiféle összetettebb, "okosabb hangzás" felé elmozdulni, akkor szintén nem a zenei megvalósítással van az elsődleges gond. (Akinek egyébként a hangszerelést és néhány dallammenetet hallva, pláne mondjuk a Maradnék című szám esetében, eszébe jut Ákos, az nem tapogatózik rossz helyen: az említett Szakos Krisztián többek között az ő lemezeinek stúdiómunkáiban vesz részt rendszeresen, és jó ideje zenekarának is állandó tagja.)
Vannak gyengeségei a zenének is, persze, mert hát például továbbra sincs szó itt az alkotóelemek igazán autentikus, egyéni, ötletes felhasználásáról, sziporkázó lubickolásról a felhasznált stílusokban meg pláne, de ettől még éppen lehetne egy viszonylag jó poplemez a New Wave.
Ami miatt azonban mégsem az, az minden bizonnyal a túl gyors imidzsváltásnak, az átmenet teljes hiányának az eredménye.
A tízszámos, mindössze harmincnégy perces lemez hallgatása közben egész egyszerűen ugyanis olyan érzése van az embernek, mint azoknak a szerencsétlen elsőéves bölcsészhallgatóknak a láttán, akik miután már pár hónapja sikeresen leérettségiztek, bekerülve az egyetemre hirtelen elkezdik rémesen okosnak és bölcsnek képzelni magukat, és minden második szavukat valami frissen megismert terminus definíciójából veszik kölcsön.
SP esetében ez nagyjából úgy jelenik meg, hogy a számok többségében valami őrületesen nagyot igyekszik mondani az emberi kapcsolatokról, az érzelmekről, az ember helyéről a világban, amiket ő már ezek szerint olyan jól ismer. Ráadásul ennek az egésznek néhol még kioktató hangvétele is van, ami mondjuk odáig állt jól neki, hogy annak idején megfeddte partyarc barátját, hogy csináljon, amit akar, de ne az igazival.
Mindez persze a rádióból hallgatva, egy-egy szám erejéig simán el tudom képzelni, hogy nem lesz bosszantó, aminek eredményeként Éder Krisztián elképzelhető, hogy ezzel a lemezzel hamarosan a harmincas éveik közepén járó háziasszonyokat és a nemrég végzett bölcsészlányokból lett titkárnők egy részét is meghódítja majd. Mindezt ráadásul úgy, hogy valószínűleg már meglévő közönségéből sem fog jelentős mértékben veszíteni, hiszen azok eddig sem valószínű, hogy túl alaposan figyeltek a szövegekre. Amennyiben azonban albumként, egyben hallgatva kell értékelni ezt a lemezt, és nem tartozunk az imént felsorolt csoportok egyikébe sem, valamint még nem szoktunk le teljesen a popdalok szövegeinek figyeléséről, úgy hiába a 34 perces játékidő, a hosszú távon borzalmasan erőltetettnek tűnő imidzs és ezek a sokszor nem csak tartalmilag fárasztó, de formailag is gyenge szövegek hamar elveszik az ember kedvét az éppen felnőtté váló SP-től.
Mert hát a felnőtté válás nem 1 év, pláne nem 34 perc alatt megy végbe az ember életében, vagy amennyiben igen, az általában nem szokott jól esni senkinek sem.
Egészen ügyesen építgette a karrierjét ez a srác eddig, kár, hogy most három-négy lépést akart egyben megtenni.
Aki kíváncsi rá, az alábbiakban a teljes albumot meghallgathatja.
