Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
The Poster Boy – Things We Had Time For
(Szerzői kiadás)
Egyre erősödő tendencia, hogy már ismert zenészek side-projectekbe kezdenek, ami csak nagyon ritkán eredményez kimagasló teljesítményt. Itthon is sorra jönnek az ehhez hasonló próbálkozások, ilyen a budapesti The Poster Boy is. Az indie színtér – ahogy a Facebook oldalukon fogalmaznak – két veteránja, Poniklo Imre (Amber Smith) és Noel R. Mayer (The Walrus) először csak poénnak induló felvetéséből végül egy teljes lemez és vele együtt a zenekar is megszületett.
Akár szupergruppnak is hívhatnám őket, hiszen a dobok mögé a volt kispálos Michael Zwecker került, a basszusért pedig Fülöp Bence felel a Kamikaze Scotsmanből. Viszont azért nem használnám mégsem ezt a kifejezést, mert mégiscsak Magyarországon vagyunk és nem mindegy, hogy globálisan elismert szuperhősök, vagy helyi önjelölt jótevők alkotják azt a bizonyos alfa csoportot. Pláne, ha azok kiadnak egy nyolcszámos EP-t a szerelemről, elmúlásról és a boldogság kereséséről.
Én tényleg elhiszem, hogy erről szólnak a számok, angoltudás nélkül is simán megállapíthatja bárki, hogy ezek az érett férfiemberek bizony kizárólag érzelmes dolgokról zenélnek. Nincs ezzel semmi baj, csak hát hasonlóan érett férfiemberként ez olyan zavarba ejtő, mintha leülne velem szemben a villamoson két csávó és érzelmesen smárolni kezdenének hat megállón keresztül. Nevezzetek lelketlennek, de voltak olyan pontok a lemezen, ahol már annyira túlárad az érzelmesség, annyira csöpögős minden, hogy pár pillanatra tényleg azt hittem, hogy valami nagyon kellemes álomban vagyok, csak aztán arra kelek, hogy valaki a farkát nyomkodja a fülembe. Semmi gond nincs az ehhez hasonló, kristálytiszta, érzelgős popzenével, csak egyszerűen vannak olyanok, akik genetikailag képtelenek az ehhez hasonló lélektárogatást elviselni.
Ettől függetlenül a Things We Had Time For egyáltalán nem rossz album. Nagyon sokan szeretnének itthon ennyire nyugati gitárpopot csinálni anélkül, hogy egy-egy keményebb magyar akcentus által generált kiejtési hiba után gurulva röhögjenek rajtuk. A Poster Boynál ez tényleg csak nagyon szőrözve fedezhető fel, akkor sem zavaró egyáltalán. Az már sokkal inkább, hogy az első, Pale Blue Eyes című szám tizedik másodpercénél egy olyan zenekar ugrik be, amelyet el is felejtettem, hogy létezik. Ez a Matchbox Twenty, amelynek mindössze egy számát ismertem, de utólagos kutakodás után elég nagy hasonlóságot fedeztem fel a két zenekar érzelmi világa között. Persze nem azért, mert a Matchbox Twenty énekese támogatja a melegek házasságát, vagy ilyesmi.
Pedig lehetne ez sokkal több is, mint szomorú lányok még szomorúbbá tétele. Az It’s Over például magasan a lemez legjobbja, sokkal jobban áll ez a túláradóan boldog szentimentalizmus nekik, mint az okafogyott tinédzser-érzelgés, de a Pavement atomdögös gitárriffjei is nagyon működnének egy kevésbé erőtlen énekkel. Vagy ott van a Once, amelynek a szintén nagyon vidám zongorás kezdésébe csúnyán belerondít az ének teátrális érzelemkitörése, amin az ismét jól eltalált gitárhajlítások sem segítenek. Viszont az olyan egygitáros, fa alatt magamban szomorkodós pre-emo (van ilyen?) balladákra, mint a Diffraction egyszerűen nincs mentség, na.
A Things We Had Time For egyszerre bátor, de balga próbálkozás. Bátor, mert azért ilyen zenét bevállalni nem túl hálás feladat egy olyan világban, ahol aztán mindenféle arrogáns pszeudomacsó válogatott homoszexuális utalásokkal húzza le mások munkáját, amit lehet az emberiség egy része kifejezetten kedvel. Ellenben igen balga is, mert ez lehetne sokkal több is ennél, hiszen majdnem minden dalban találni valami igazán jól eltalált, kifejezetten vidám hangulatú részt, amivel ez valóban egy igazán kellemes poplemez lenne. Aztán valahogy mégis ráerőltetik a szerelem-elmúlás-boldogságkeresés hármast minden klassz momentumra, nehogy egy pillanatra is megmutatkozzon a zenekar szórakoztató arca, így továbbra is feszengve kell bámuljuk a smároló fiúkat a szemünk sarkából.
A lemez január közepén a Lángolón debütált Michael Zwecker a dalokhoz fűzött rövid kommentárjaival, de most itt is teljes egészében meghallgatható.
