Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Joey Ramone – "...Ya Know?"
(BMG)
Tíz év telt el azóta, hogy kiadták Joey Ramone első posztumusz lemezét a Don't Worry About Me-t. A 2001-ben elhunyt Ramones-frontember eddigi első szólóanyagát egy évtizeddel követi a tegnap megjelent "...Ya Know?", amelyen számtalan hozzá és volt zenekarához közeli ember dolgozott. Mit jelenthet 2012-ben egy Joey Ramone-album? Vajon csak gyors pénzszerzésről van szó, vagy megismerhetjük a punklegenda egy másik oldalát is?
Aki hallgatta azt a bizonyos 2002-es Don't Worry About Me-t az már tudhatja, hogy Joey a Ramones nélkül sokkal kevésbé punkosabb dolgokra is képes és nincs szüksége arra, hogy Dee Dee minden dal előtt beordítsa, hogy „one, two, three, four". A mostani "...Ya Know?" erre ismét tökéletes példa, amelyet az énekes eddig kiadatlan dalaiból rakott össze a korábbi Ramones-lemezekért is felelős Ed Stasium és Jean Beauvoir, olyan zenészek közreműködésével, mint Steve Van Zandt, Joan Jett, Richie Ramone, illetve a Cheap Trick és a The Dictators tagjai.
A végeredmény egy kifejezetten szórakoztató, a punk jegyeit csak hangulatában magán viselő rocklemez lett. Nincs rajta tipikusan ramonesos kábszer-óda, mint a Like a Drug I Never Did Before vagy a Cabbies On Crack, van viszont egy csomó AC/DC-s stadionrock (Rock 'n Roll Is The Answer, New York City, Seven Days Of Gloom, 21st Century Girl, There's Got To Be More To Life, Cabin Fever) és egy-két igen meglepő egygitáros ballada (Waiting For That Railroad, Make Me Tremble), na meg két Ramones-átdolgozás is (Merry Christmas, Life's A Gas).
Joey Ramone vitán felül a rocktörténelem egyik legkarakteresebb hangú és stílusú énekese, ez pedig az olyan anyagokon, mint a mostani album tökéletesen bebizonyosodik. Jellegzetes énekstílusa minden dalt egy kicsivel különlegesebbé tesz és még az olyan pofonegyszerű számokba is képes nihilt varázsolni, mint mondjuk a Make Me Tremble. Apropó, jómagam is meglepődtem, de talán ez az egyik legjobb szerzeménye, legalábbis én rég mosolyogtam ennyit egy Ramones-anyagon. Mintha Joeynak azt mondták volna, hogy írjon szerelmes dalt egy vasárnap reggeli rajzfilmsorozathoz, de előtte szedjen be pár levél rivotrilt. A zenészek is érezték az iróniát a refrén idióta lálálázásában és a gagyi karibi csilingeléssel még egy lapáttal rá is tettek az egész szerzemény infantilizmusár
A másik ilyen egyszerű ballada már valamivel komolyabb hangvételű. A Waiting For That Railroadban az énekes megmutatja, hogy egy idegklinikai beutalt hangjára hasonlító énekkel is lehetnek valakinek érzelmei, még ha annak Ramone a vezetékneve, akkor is. Erre egy másik jó példa a countrysan kezdődő Party Line, amit kiegészítettek Joan Jett énekével. Egyébként az érzelmi rész igen szembetűnő végig, sok dalban előjön Joeyból a Ramones előtti glam rockos korszaka. A lemezt felvezető Rock 'n Roll Is The Answer például egy tökéletes '80-as rocksláger, aminek refrénjét már az első hallgatás után képtelenség kiverni a fejünkből, ahogy a What Did I Do To Deserve To You?-t is, a néhol Lou Reed-es verse-részekkel vagy a Cabin Fevert, a mindössze egy darab szó ismételgetéséből és dúdolásból álló refrénjével.
Persze, azért akadnak tempósabb, poszt-Ramones-dolgok is. A Going Nowhere East a maga négy és fél percével és tökös gitárjával kiemelkedik a többi közül, ahogy a rockabillybe oltott I Couldn't Sleep is zseniális a maga módján, de a Seven Days Of Gloommal is mindössze annyi baj van, hogy talán kicsit túl hosszú. Nincs ilyen probléma a Life's a Gasszel, ami a legutolsó Ramones-album egyik száma volt, de eredetileg egy T. Rex-alkotás. Itt csináltak belőle egy akusztikus valamit, ami érdekesnek érdekes, csak hát egyáltalán nem jó, és ugyanez elmondható a másik Ramones-átdolgozásról, a Merry Christmas (I Don't Want To Fight Tonight)-ról, ami vitán felül a leggyengébb darab az egész hanganyagon, a bugyuta dobgéppel az elején, na meg az enervált és ötlettelen gitárral kísérve.
Azért az sokat elmond Joey második szólóanyagáról, hogy pont a Ramones-dalok újradolgozásai lettek a legrosszabbak. Szó se róla, ennek a lemeznek semmi helye a 21. században, de ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne megfelelően értékelni 2012-ben. Megátalkodott Ramones-rajongók csillogó szemekkel hallgathatják, milyen az, amikor kedvenc együttesük emblematikus frontembere kicsit belekóstol más stílusokba is – nem úgy, mint Dee Dee tiszavirág életű rappályafutása – és még jól is megy neki. Persze, ehhez sokban hozzájárultak a kritika elején felsorolt zenészek, akik tisztában voltak az énekes múltjával, és tettek arról, hogy tényleg csak róla szóljon ez a 15 dal. A nosztalgia elkerülhetetlen, viszont egyszer sincs olyan érzése az embernek, hogy: jó ez meg minden, de akkor már inkább a Now I Wanna Sniff Some Glue.
Ide kattintva a teljes album hanganyaga meghallgatható.
