Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A címben szereplő jelzőt olyan gyakran használja a zenei sajtó, mintha kötelező lenne, mi itt a Lángolónál is számtalanszor leírtunk már, de nem mernénk állítani, hogy az esetek egy jelentős részében nem estünk túlzásba. Ami viszont biztos: Paul McCartney azon kevesek közé tartozik, akikkel kapcsolatban egyértelműen indokoltak az ilyen nagy szavak. John Lennonnal alkotott szerzőpárosuk a popzene történetének egyik legfontosabb életművét hozta létre, több mint fél évszázados karrierje során minden idők legsikeresebb dalszerzőjévé és előadójává vált, cége egy rakás híres dal jogaival rendelkezik, ő az egyik leggazdagabb brit ember, nagy elánnal kampányol az állatvédelem mellett és a taposóaknák ellen, lelkes vegetáriánus, és még a bulvársajtónak is adott témát, például házasságaival. Még 2012-ben is olyan aktív zenész, mintha csak huszonöt lenne, pedig a csajok által legjobban kedvelt Beatles-tag éppen ma hetvenéves.
Sok dolog nem jutott el hazánkba a hatvanas évek kulturális robbanásából, a popzene és az ifjúsági mozgalmak térhódításából, vagy csak a lehetőségekhez mérten úgy-ahogy, mégis, azért a Beatles és benne Paul McCartney jelentőségét, pláne így 2012-ben, szerencsére egy átlag magyar embernek sem kell hosszasan ecsetelni. Az elmúlt hatvan év szép nagy, szerteágazó és igazán fontos könnyűzenei terméséből ő pont abba a klubba tartozik, akiknek a hatása még itt, ebben az ilyen téren fájdalmasan szerencsétlen sorsú és ennek megfelelően elmaradott országban is jól érződik, ráadásul nem csak a rendszerváltás óta. Teljesen evidens, hogy ha nincs a legendás Lennon-McCartney szerzőpáros, akkor még az itteni, a hatalom által kordában tartani és irányítani igyekezett torz beat- és popkultúra is teljesen máshogy alakult volna, így hát könnyű belátni, hogy Paul McCartney életműve alapjaiban határozta meg az életünket.
A 20. század legfontosabb szerzőpárosa egyébként vicces módon soha nem is volt igazi páros: a dalokat a legritkább esetben írták ténylegesen együtt, ám egy korai megállapodásuk értelmében bármelyikük is szerezte a dalt, azt Lennon-McCartney néven jegyezték. Ennek megfelelően persze csak találgatni lehet, hogy melyik slágerben kinek mekkora szerepe volt, bár azért akadnak, amikről mára szinte biztosan lehet tudni, hogy azokat döntő részben mondjuk McCartney szerezte. Ilyen az együttes legelső slágere, a Love Me Do, amit még a Beatles előtt, 16 éves korában írt, és például az is ismert, hogy a Yesterdayt nem csak McCartney énekli, de a dallama legendás körülmények között, állítása szerint álmában jutott eszébe.
Aztán ott a Can't Buy Me Love, a Hello, Goodbye, a Hey Jude, a Get Back, a Let It Be, és a The Long and Winding Road, javarészt az együttes utolsó időszakából, amikor Lennont már tudva levően nem annyira izgatta a Beatles és inkább a haj- és szakállnövesztéssel volt elfoglalva.
Hogy mi lenne ma, ha annak idején Mark Chapman kevesebb Zabhegyezőt olvas, és nem lövi agyon azon az estén szerencsétlen Lennont New Yorkban, azt már nem tudjuk meg, minden esetre így Paul McCartney tudhatja magának a legtermékenyebb és leghosszabb szóló karriert a Beatles egykori tagjai közül. Az 1970 óta eltelt bő negyven évbe pedig hát sok minden belefér: a kis túlzással még ma is kölyökképű McCartney egykori feleségével Lindával és Denny Laine-nel megcsinálta a Wings nevű zenekart, kiadott egy csomó lemezt és jól el is volt tíz évig.
Aztán amikor ennek is vége lett, a nyolcvanas évek elején rájött, hogy talán az lesz a legszerencsésebb, ha tényleg a maga útját járja. Például felvesz olyan lemezeket, amiken minden hangszeren ő játszik, meg úgy egyáltalán, azt csinál amit csak akar. Ehhez persze azért néha beszervezett különféle társakat, többek között mondjuk Stevie Wondert, Michael Jacksont, vagy Johnny Cash-t, lettek is ezekből világraszóló slágerek, a folyamatosan, rendületlenül kiadott nagylemezekkel pedig elérte, hogy igazán hosszú időn keresztül soha nem lehetett azt mondani, hogy rég hallottunk felőle.
Az elmúlt évtizedek során saját szólóalbumai mellett írt filmzenét, komponált klasszikus zenei műveket, a sajátja mellett pedig különböző álneveken (Percy "Thrills" Thrillington, The Fireman) még az elektronikus zenével is kacérkodott, legutóbbi ilyen lemezét 2008-ban adta ki.
Az 1997-ben II. Erzsébet brit királynő által lovaggá ütött Sir Paul általában nem unatkozik: a zenélés mellett komolyan fest, rendszeresen részt vesz jótékonysági rendezvényeken, társadalmilag fontos kampányokban, szívügye az állatvédelem és nagy összegeket adományozott már egykori háborús területek taposóakna-mentesítésére, és ha tehetné, valószínűleg mindenkit rábeszélne a vegetarianizmusra. Talán épp születésnapi lendületében az idei évre két albumot tervezett: a gyerekkorában sokat hallgatott, az apja fiatalkorát megidéző, a huszadik század első felének klasszikus dalaira épülő, többek között Diana Krall, John Clayton és Eric Clapton közreműködésével készült Kisses On The Bottom már megjelent, be is mutattuk itt a Lángolón, a másik, hagyományos McCartney-lemezt pedig az őszre ígéri, sőt, még számítógépes játékhoz is készít zenét. Ja, és persze két kézzel kapálózott, hogy az idei londoni olimpia akár összes rendezvényén szívesen fellépne, kis híján még a gerelyhajítókhoz is bejelentkezett aláfestő zenét játszani. Egészen jó tempó így hetvenévesen, nem?
