Lángoló Gitárok

Az este folyamán természetesen szóba sem jöhetett holmi műfaji kalandozás, a Cannibal Corpse nem arról híres, hogy az ellentétek vonzzák egymást-alapon elmennek turnézni mondjuk az Ős-Bikinivel. Így nem meglepő, hogy a hazai Kill With Hate zenekarnál, akiknek az utolsó számára sikerült odaérnem, szintén death metal a játék neve. Gyémánt úrék küzdenek már pár éve a pesti klubokban, a produkció egyre jobb, elvileg mostanában jön ki az első lemezük, a stílus kedvelőinek érdemes tenniük vele egy próbát. Bár utólag azt mondták, néhány technikai hibát – szétcsúszott dobfelszerelés, meg hasonlók – szívesen megspóroltak volna, azért a közönségnek bejött, amit nyújtottak, és még a főhősök menedzsere is megdícsérte őket. Az egy darab látott szám alapján azt mondom, hogy valószínűleg nem hazudott.

A kb. negyedórás átszerelés alatt pont volt időm kivárni a sort, hogy vehessek egy csésze teát, aztán máris kezdett a belga Aborted, akiket korábban csak névről ismertem, azaz semennyire. Ők is old school death metalt tolnak jó sok blastbeattel, bemelegítő csapatként abszolút megtették a magukét, ugyanakkor nagy feltalálóknak nem nevezhetők. Tipikusan olyan csapat, ami jó, de semmi újat vagy különlegeset nem hoz. Korrekt a játék, a zenészek is jóknak tűnnek, a hangzással sincs nagy probléma, látszik, hogy voltak már néhány turnén. Egy-két elbaszás van ugyan, de azokon meg jókat vigyorognak a közönséggel együtt. Szóval szimpatikus a csapat, mégis negyedóra után kezdem unni, pláne, hogy a magát néha a mostanában valamiért nagyon divatos malacsivításra is ragadtató énekes majd minden szám közben azt nyomja átkötő szövegnek, hogy „Gyertek közelebb a színpadhoz!”, amiről már a földtörténeti harmadidőszakban le kellett volna szoknia minden jobb ízlésű frontembernek. Majd közelebb megyek, ha úgy gondolom, addig meg azt csinálok, amit akarok. A dobos kolléga szerintem beugró ember lehetett, szemüvegében és cicás pólójában úgy nézett ki, mint egy végzős bölcsészhallgató, aki a vizsgaidőszak végére érve elmegy kiereszteni a gőzt egy death metal turnéra, és ha már ott van, nyom egy pár blastbeatet. Ezt persze elsőre nehéz elképzelni, de a fazont látva nem tűnt lehetetlennek. Végeredményben nem volt rossz a buli, talán még máskor is megnézem őket, ha erre járnak.

A Cannibal Corpse jövőre lesz 25 éves, egy ilyen zenei intézmény általában már nem szokott csalódást okozni, pláne ha azt nézzük, hogy évente lenyomnak vagy 10 turnét világszerte. Ilyen rutinnal náluk még egy, a bevezetőben említett igényes hakni is olyan, amiről három-négy zöld tea után többen is azt gondolhatják, hogy életük koncertje volt. Nézőszámot nem szívesen tippelnék, mivel a szórakoztatóiparban töltött évek mellékhatásaként hajlamos vagyok a közönség létszámát a tényleges duplájának mondani. Mindenesetre, bár teltház nem volt, szépen megtelt a hely, Hullaőrlő Gyuriék meg a szokásos módon, mindenféle intró nélkül elkezdték a koncertet, és mire észbe kaptam, már le is darálták az új lemez első három számát. A setlistre egyébként nem lehetett panasz, minden lemezükről szerepelt minimum egy dal, és a nyilvánvaló slágerek közé olyan meglepetéseket ékeltek, mint az első lemezes Born In The Casket, amit szerintem a kilencvenes évek eleje óta nem játszottak, vagy a Savage Butchery a mostanában hanyagolt Gore Obsessed-ről. A slágerek egyébként nem elírás, akármilyen bizarr is ez. A Cannibal minden technikázás ellenére is képes emlékezetes dalokat írni, ami death metalban nem megy kifejezetten sok csapatnak . A Stripped, Raped and Strangled vagy a Hammer Smashed Face akár a Class FM műsorában is szerepelhetnének, ha lennének Magyarországon normális zenei szerkesztők.

A kitűnő szellőztetésnek köszönhetően a teremben végig irtózatos hőség uralkodott. Rob Barrett gitárosról és Alex Webster bőgősről a koncert második felétől kezdve úgy folyt a víz, mintha a könyökük helyén egy kilyukadt ereszcsatorna lenne. Ez persze nem gátolta meg őket semmiben, felsőligás zenészekről beszélünk, maximum annyit lehetett észrevenni, hogy kicsit hosszabbak a számok között a szünetek, mert éppen a gitárjukat törölgetik egy másfél négyzetméteres ronggyal. Az egyéni teljesítményeket fölösleges részletezni, aki valamennyire otthon van a stílusban, az tudja, hogy miért pont Pat O’Brien ugrott be a Slayerbe tavaly, vagy mondjuk milyen szintű basszusgitáros Alex Webster, aki meg képtelen megkülönböztetni a marihuánát a petrezselyemtől, az úgysem hiszi el. A jóvágású énekes, George „Corpsegrinder” Fisher profi módon adta el a showt, szerintem az egyik legszórakoztatóbb frontember a műfajban. Két szám között például halálosan megfenyegette a közönség azon tagjait, akik még nem tudják, hogy idén új lemez jelent meg, és természetesen most is küldött dalt a jelenlévő hölgyeknek – a szokásos Fucked With a Knife helyett ezúttal a Priests Of Sodomot, amin mind jót nevettünk.

A meleg persze megtette a magáét, a műsor háromnegyedénél már ők is észrevehetően belassultak kicsit, de a záró dalokra azért összekapták magukat. Összesen húsz számot játszottak a nagyjából két óra alatt, ráadás nem volt, náluk ilyen az, amikor hakniznak. Utána egyik cimborám azt mondta, hogy ez iparosmunka volt. Lehet. Szerintem meg egyre kevesebb a jó szakember, és őket érdemes jól megbecsülni ebben a mai rohanó világunk kiüresedett morális ingoványának útvesztőjében, vagy hogy is mondják.