Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
The Smashing Pumpkins – Oceania
(EMI)
Billy Corgan, aki tulajdonképpen egy személyben a Smashing Pumpkins, nem könnyíti meg a biográfiaírók helyzetét. Annyi kavarás, változás volt a Smashing Pumpkins név alatt, hogy az új lemez megjelenése előtt nem is lehetett tudni, hogy ez most új szólóalbum, vagy valami más lesz. Az Oceania soralbum lett, és mintegy meglepetésre, egészen jó soralbum.
Egy Smashing Pumpkins-album arra jó, hogy mindenki szembesüljön vele, hogy a Muse, vagy mondjuk a Queens Of The Stone Age honnan táplálkozott/táplálkozik. Ugyan mindkét zenekarban dalszerzőzsenik dolgoznak, a zenei gesztusaik, a dalaik hangulata, sőt még a hangzásuk is visszavezet az SP korai időszakára, vagy akár a Mellon Collie and the Infinite Sadness maratoni duplaalbumáig. Az pedig nem vitás, hogy Billy Corgan is dalszerzőzseni, pedig művészieskedő hozzáállása, és nyeglesége miatt néha megérdemelne egy nagy pofont.
Szerencsére az Oceania egy kiegyensúlyozott, változatos album, ráadásul nem kevés nagy pillanata is van. Mondjuk a The Celestials, ami úgy kezd, mintha Corgan egy tengerparti tábortűznél dalolászna a nyárról, majd szépen kibontja a dalt, és a jellegzetes torzított gitáros szakaszban már más képet kap a negédes dallam. Szerencsére dinamika is bőven van a lemezen, mert már a kezdő Quasar is nagy lendületet vesz, bár a fojtott gitárhangzás nem zúz, hanem feszültséget teremt. A One Diamond, One Heart vagy még korábban a Violet Rays az említett párhuzamok közül a Muse-t citálja elő, de ugye Matt Bellamy volt az, aki ezt az álmos, merengő hozzáállást eltanulta, és nem fordítva. És persze a szokásos elhúzott, nyújtott dalt is megkapjuk a címadó képében.
Corgan egyből felismerhető, nyávogós hangja persze nem lesz vonzóbb azoknak, akik eddig ki nem állhatták. A frontember nem énekes tehetség, viszont nagyon ért ahhoz, hogy megragadó dallamokat írjon, és a maga módján elnyekeregje. A Smashing Pumpkins a hangja és a gitárhangzása miatt ma is markáns egyéniséggel rendelkezik. Corgan jelenlegi társai: Jeff Schroeder gitáros, Mike Byrne dobos és persze megint összeszedett egy basszusgitáros lányt, akit Nicole Fiorentinonak hívnak. A hölgy amúgy elvileg a Smashing Pumpkins Siamese Dream lemezének borítóján még kislányként mosolygott, most pedig nem csak az élő produkció része, hanem az új lemezen (és az előzőn) is játszik. Imponáló karrier, ha igaz a sztori.
A 2009-es Teargarden by Kaleidyscope EP-k fáradt dalai után az Oceania felüdülés. Nem sziporkázik, nem is kápráztat el, és egy kicsit mintha el is lenne nyújtva, viszont olyan barátságos hangulat és olyan jó dalok vannak rajta, hogy teljes lényegtelen, hogy itt van-e a frontember mellett szintén alapító Jimmy Chamberlin és James Iha vagy nincs. Ez a zenekar már jó ideje teljes egészében Corganről szól. Aki ezt el tudja fogadni, nem tud tévedni a lemezzel.
A teljes album:
