Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A belvárosban járva mostanában több helyen is belefuthatott az ember egy járdára fújt 4'33" feliratba. Az azóta talán le is kopott utcarajzok eredetéről nem sokat tudni, ugyanakkor a huszadik század egyik legérdekesebb gondolkodású zeneszerzője valószínűleg örömmel nyugtázta volna, hogy valaki leültetné a járókelőt, hogy a csendben omladozó Dob utca hangjaiban gyönyörködjön öt percen át. Drukkoljunk együtt a megszeppent szomorúzenészeknek, dugdossunk radírgumit a zongora húrjai közé a száz éve született amerikai komponistával!
„Megválni Beethoventől, az érzelmi csúcspontoktól meg a többitől elég könnyű egy amerikai számára” – mondta az 1912. szeptember 5-én született avantgárd zeneszerző, és ha hozzátesszük, mindezt egy olyan szövegkörnyezetben tette, amelyben még azt is kifejtette, hogy Bachtól, az utcasarkon túl leselkedő káosszal szemben rendet, kilenctől ötig tartó munkát, és konnektorba dugott berendezéseket szimbolizáló barokk komponistától viszont annál nehezebb lenne, már sejteni lehet, hogy a történet csattanója az, hogy Cage-nek mégis sikerült őt a kukába dobnia.
John Cage: 4'33", bármilyen hangszerre vagy hangszercsoportra (1952)
1952. augusztus 29-én, egy kortárs művészetekért rajongó közönség előtt tartott előadás közben többen súgdolózni kezdtek, néhányan elégedetlenkedve ki is vonultak a teremből, miközben a művet bemutató David Tudor nyugodtan ült hangszere előtt. „Nem volt semmi nevetés. Bosszankodtak, amikor rájöttek, hogy semmi sem fog történni, és ezt harminc év elteltével sem bocsájtották meg nekem. Még mindig mérgesek rám” – emlékezett vissza a szerző a 4'33" című művének New York-i ősbemutatójára. A sok más Cage-műhöz hasonlóan az előadások előtt egyedi módszerrel meghatározott hosszúságú darabban ugyanis valóban nem történik semmi említésre méltó: a muzsikus a hangszere előtt ül, a közönség pedig eközben a környezetet zörejeit és neszeit hallgatja. Legalábbis ez volt a zeneszerző szándéka, amikor rájött, hogy zene és a csend egymástól valójában nem elkülöníthető dolgok, viszont ha abbéli törekvés van bennünk, hogy hallgassunk valamit, akkor a figyelmünk nehezen kapcsolható ki, vagy terelhető át bármi másra. „A csend lényege gyakorlatilag ennek a törekvésnek a kiiktatása” – vélte Cage.
John Cage: Dream, zongorára (1948)
Ez a felismerés komoly fordulópont volt a szerző kompozíciós felfogásában, aki a műveivel nem csak zenét írt, hanem megannyi provokatív kérdést is feltett, némiképp feltalálóként tevékenykedő édesapja nyomdokaiba lépve. A kezdetben építészetet és zongorát tanuló Cage előbb Henry Cowell, majd 1934-tól kezdve három éven át a nácizmus elől Amerikába emigráló Arnold Schönberg tanítványa lett, és miután osztrák mestere életre szóló adagnyi atonalitással engedte útjára, 1938-ban érdeklődése az ütős hangszerek, illetve a saját maga által kreált hangszer, a preparált zongora felé fordult, amelynek hangszínét a húrjai és kalapácsai közé (illetőleg az azok alá vagy fölé) helyezett tárgyakkal módosította. A 40-es években az elektromos eszközök, majd a zen buddhizmus iránt érdeklődött, és ebben az időszakban kezdte el foglalkoztatni a csend már említett kompozíciós szerepe is. Ennek az időszaknak talán a leghíresebb alkotása az 1946 és 1948 között keletkezett, preparált zongorára íródott Szonáták és interlúdiumok.
John Cage: Third Construction, ütőskvartettre (1941)
Cage és a könnyűzene kapcsolataSonic Youth: nem csak globálisan volt hatással rájuk Cage, de játszottak néhányat a Number Pieces művéből is. Frank Zappa: elég csak meghallgatni a Cage után egy évvel elhunyt zenész életművét. Stereolab: Cage egyik művéből vették a nevüket. Brian Eno: nem csak csodálta, ki is adta Cage műveit. Thom Yorke: minden idők egyik legnagyobb művészének nevezte Cage-et. Aphex Twin: a 2001-es Drukqs lemezen Cage preparált zongorája fontos szerepet játszott. |
1945-ben elvált az általa alapított ütősegyüttesben megismert feleségétől, és attól kezdve élete végéig élt együtt homoszexualitását felvállalva a táncos-koreográfus Merce Cunninghammel. (A kapcsolatuknak köszönhetően Cage-nek komoly szerepe volt a modern táncművészet fejlődésében is.) Az 1970-es évek közepétől Cage számos technikai újításon dolgozott, munkáját az improvizáció és az esetlegesség kutatása jellemezte, ami sokszor igen bizarr műveket eredményezett: a Branches című, 1976-ban született, ütőshangszerekre írt művét például egy arizonai sivatagbéli élménye ihlette. A mű előadását megelőzően egy Cage által meghatározott módszerrel számítják ki a darab hosszát, a művet megszólaltató zenészek és hangszerek számát, amelyek között szép számmal akadnak kiszáradt és még életben lévő kaktuszok is, amelyek töviseit fogvájópálcikákkal szólaltatják meg a muzsikusok, majd a megszólaló halk hangot a növények testére erősített miniatűr mikrofonokkal erősítik fel.
Cage 1992-ben, alig egy hónappal nyolcvanadik születésnapja előtt hunyt el, hátrahagyva mintegy 300 zenei kompozíciót, de az életműve ezen kívül esszéket, verseket, valamint festményeket és filmeket is magában foglal.
A szerző kaktuszokon játszik egy madártoll segítségével (1986)
Október 20-án a Művészetek Palotájában is megemlékeznek John Cage-ről. A közreműködők Kocsis Zoltán és az Amadinda ütőegyüttes lesznek. Utóbbi zenekar tagjával, Rácz Zoltánnal egy interjút is lehet majd az esemény előtt olvasni itt a Lángoló Gitárokon.
