Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Cat Power - Sun
(Matador)
A Cat Power azoknak való, akik szeretnek egyedül teázni otthon éjjel, vagy szívesen ücsörögnek józanul valami félig kihalt bárban. Mindig ez jut eszembe a macskás néven alkotó Chan Marshall zenéjéről, és mivel nálam egyik tevékenység sem gyakori program, nem meglepő, hogy elég ritkán jönnek velem szembe a jellegzetes hangon előadott, rendszerint romantikus és búskomor dalok. De ha valaki elég rámenősen kezdene faggatni, kiderülne, hogy egy-egy gyenge pillanatomban egészen elérzékenyültem az olyan számok hallatán, mint az I Don't Blame You, vagy a Metal Heart, vagy a Naked If I Want To, a Junoban (amerikai cukifilm, amiben Ellen Page és Michael Cera gyereket vár) elhangzó Sea of Love-on meg lehet, hogy még el is elpityeredtem. Jobb ezeket nem firtatni; azt a következtetést viszont levonom magamban, hogy ha mégis így lett volna, az elsősorban nem Cat Power dalszerzői érdemei számlájára írható (pláne mert a felsorolt dalok közül több csak feldolgozás).
A 40 éves Chan Marshall hangja már karrierje kezdetén, a '90-es években kiadott lemezein is megviselten bársonyos vagy kortalanul légies volt. Ám míg a 2003-as You Are Free mérsékelten egyedi hangvételével egész sor gitáros-zongorás, melankóliára hajlamos zenészcsajnak (SoKo, Warpaint, Bat For Lashes, Laura Marling, Feist, stb.) lehetett előkép, addig a 2006-ban kiadott, déli blues-klisékre épülő The Greatestet hallgatva az érezhető, hogy Cat Power inkább hang, mint zeneszerző. Ezt a tényt nem cáfolja, sőt alátámasztja az egyébként jó érzékkel megírt cover lemezek léte, melyeket többször is két saját szerzeményes stúdióalbum között adott ki az énekesnő – legutóbb éppen 2008-ban, alkoholproblémákkal nehezített, klinikába vonulós idegösszeomlása után, melyből alkotóként csak az idén szeptember 3-án megjelent új lemez, a Sun készítésekor épült fel.
A Sunon fölöslegesen keressük az album egészét összekötő motívumot: a szokatlansága miatt sokat hangoztatott elektronikus, szintialapú hangszerelés nem áll minden dalra, és a visszatérés friss illata sincs jelen végig. Mondjuk azt kedvesen, hogy sokszínű anyag a Sun. Nem érdemtelenül jár neki a jóindulat, hiszen a lemez erősen indít – az első négy, vagy inkább öt szám remek egységet alkot. A lendületes kezdés (Cherokee) után ugyan kicsit ijesztő lehet a '90-es évekből visszaköszönő triphopszagú hangzás a címadó dalban, de be kell látni, hogy ez Cat Powernek kifejezetten jól áll. Az albumot júniusban beharangozó Ruin talán a lemez legjobban sikerült szerzeménye, és az sem válik hátrányára, hogy simán értékesíthető lenne kávéreklámhoz; még ha valakit nem is fog meg az üzenet (rohadtul fölöslegesen sírdogálunk first world problemek tengerében, amikor csomó ember „szart se eszik”), a dal akkor is megér nem egy újrahallgatást. Az ezután következő 3,6,9 csajos popja jól csúszik, és az Always On My Own végig átmeneti jellege ellenére is valószínűleg az a szám, amihez érzelmileg lehet majd később is kötődni.
Kár, hogy a következő négy szám leginkább a közepesen unalmas és/vagy idegesítő jelzővel illethető; sem a magyarázós Real Life, sem a David Eugene Edwards (16 Horsepower, Wovenhand) opusait túl sterilen megidéző Human Being, de még az egyszerűségében cuki Manhattan és a dögösséggel kacérkodó Silent Machine sem olyan meggyőző, mint az előző 20 perc. Ezen már csak rontatni tud az önmagában majdnem 11 (!) perces Nothing But Time magasztoskodó, kétakkordos zongorával megtámogatott sekélyes bölcselete, Iggy Pop beledörmögése ide vagy oda. Egy kellően eltalált szám még visszarángathatott volna a kezdeti magasságokba, de erre sajnos a záródal, a Peace And Love amúgy teljesen indokolatlan, eklektikus hippimantrája sem képes.
A visszafogott lelkendezésből és finnyás fejcsóválásból úgy tűnhet, hogy nem örülök Cat Power visszatérésének, de ez nem teljesen igaz. A tempóváltásnak köszönhetően előlépett reggeli teához fogyasztható zenévé, és azt hiszem, ennek a lemeznek végre nem előfeltétele a meghallgatáshoz egy kiadós szerelmi bánat (emléke) – pedig szegény Chan állítása szerint a többi gond mellett egy nehéz szakításon lépett túl most a dalszerzés segítségével. Így vagy úgy, végül az összegzés elkerülhetetlen: hozott újat Cat Power? Hálistennek igen, pipa. Hozott jót? Sajnos nem eleget.
