Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Steve Harris - British Lion
(EMI)
Azt, hogy Steve Harris egy élő legenda, meg saját maga és a galoppozós basszusgitározás élő szobra, az pont olyan alapvetés, mint az, hogy Lemmy az Egyetlen Élő Isten. Éppen ezért kicsit elnézőbb tud lenni vele az ember, amikor egy olyan bosszantóan gyenge anyagon kell átküzdenie magát, mint a Maiden-főnök nemrég megjelent British Lion című szólóalbuma. Vagy nem.
A szólóprojektet tíz éven át pihentette Harris, így utólag azt mondom, kellett volna még egy kis önmérséklet, mert csak nem sikerült kiforrott, karakteres, első hallgatás után nem kényszeres fogcsikorgást kiváltó anyagot készíteni, talán 2023-ra összeérne a haverokból összerakott, nagyjából Ossian-Moby Dick szintű kísérőzenekar, vagy mittudomén, akkorra talán megint divatba jön a nyavalygós ének. Az albumon van mindenféle nóta, a legtöbb persze középtempós, hogy Harris azért csak elpengethessen bennük kényelmesen, fel is van húzva a bőgő hangereje rendesen, hogy azért kétség ne férhessen hozzá, ki a főnök.
Ha valaki maidenes dalszerkesztést, hangszerelést vagy dallamokat vár a British Liontól (ami kissé zavarba ejtően a zenekar neve is, amit 1990-ben Harris felkarolt, és most kvázi házi szalonzenekarnak használ), az csalódni fog. Harris tudatosan nem a Maiden vonalán halad ezen az albumon (még jó, mi a francért írna ide is egy újabb Fear of the Darkot vagy Transylvaniát), hanem kicsit lazább, poposabb, slágeresebb, máshol meg végtelenül művészkedő, progresszív elemeket is bőven tartalmazó nótákat rakott össze, csak éppen egyik sem nagyon dörren meg rendesen.
A nyitó This Is My God egy normális énekessel talán még meg is szólalna, de így csak az marad meg belőle, hogy pont olyan, mintha egy Queensryche tribute band a Hear in the Now Frontier korszakot idézné meg egy rosszul sikerült demón. A Lost Worlds verzéjét megint tönkrevágja az erőtlen, semmilyen ének, bár itt legalább a riff jó, zakatol rendesen a gitár, a refrénben meg valahogy csak elsül egy maidenes hajlítás is. A harmadik Karma Killer dögösen kezdődik, aztán a dobos csávó ráfeszül a kínai tányérra, és tönkrevágja a hangulatot, amin a saját hangjától hallhatóan elájult énekes sem segít, viszont kifejezetten kínos hallgatni, ahogy a magasakkal birkózik, és egyre vékonyabb hangon karmakillerezik.
A lemez többi dala sem jobb, talán a Piece of Mind-korszakra halványan emlékeztető The Chosen Ones az, amit el lehet viselni, de a többi nóta annyira gyenge, mint egy középszerű AOR-zenekar első próbálkozása. Harris, ha ezt az anyagot megkapja demón, és nincs hozzá semmi köze, úgy vágja ki a kukába, hogy soha meg nem találja senki. A hangzás pocsék, a gitárok egy kásás masszaként szólnak valahol hátul, az ének viszont túl jól hallható, mint ahogy a bőgő is, de utóbbinak legalább van értelme is.
Talán nem is kellene erőltetni a dolgot, inkább írni még egy Hallowed be Thy Name-et vagy Blood Brotherst.
