Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Muse @ Papp László Sportaréna, 2012.11.21.
Természetesen lehet dobálózni a közepes érdeklődést kiváltó blogkedvencek klubkoncertjeivel, az utóbbi nagyon sok idő egyértelműen legmenőbb dolga, hogy Budapestre jön a Muse saját koncertet adni. Egyszerűen azért, mert nagyon ritka, hogy egy harminc évesnél fiatalabb, a hazai viszonyok szerint alternatívnak számító zenekar annyira eljut a Geszti Péterrel terhelt köztudatba, hogy akár még fizetni is hajlandók vagyunk érte. Ráadásul nem a Szigeten, hanem a Papp Lászlóban, és még csak nem is először. (Fotók: Ránki Dániel)
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy seggrezuhanok attól, amit a Muse az utóbbi időben művel, merthogy különösen a 2009-es The Resistance lemezükön néha kifejezetten idegesített az a görcsölés, amivel Queenné akarnak válni, ráadásul kicsit az volt az érzésem, hogy néha csak azért emelnek át hangzásokat, hogy ezzel is rájuk süsse a kiszámíthatatlan jelzőt az ilyenre mindig kapható popszakma.
Szerencsére azzal, hogy az idei The 2nd Law lemezükön épp annyira vettek vissza a rockopera iránti rajongásukból, újra eszembe jutott néha, milyen volt az az idő, amikor az Absolution legjobb dalaira merülök bele a melodrámázás mélyébe, vagy a debütáló Showbiz varázsol el azzal, milyen jó kis rádiórockot lehet csinálni a Radioheadből.
A szkepticizmusom persze nem változtat rajta, hogy a Muse jelenleg teljesen megérdemelten a világ egyik legnépszerűbb gitárzenekara. Mert már a kezdetektől is volt saját hangzása, amit ráadásul mindig sikerült úgy bővíteniük hol Richard Clayderman szinten nyálas billentyűzéssel, hol pszichedelikus rockkal, hol éppen dubsteppel, hogy a már említett pár kivételtől eltekintve soha nem tűnt erőltetett stíluslopásnak. Vagy mert még mindig bármilyen társaságban fel lehet vállalni szégyenérzet nélkül, hogy szeretem a Muse-t.
Fotók: Ránki Dániel
Vagy például mert a Muse-nál jelenleg rockzenekar stadionos koncerten nem adhat többet nézőnek. Pontosan így néz ki egy biztoskezű zenekar, aminek már hat olyan lemez van a háta mögött, amikből többet is körülrajongott már a világ. Átgondolt, de csak annyira, hogy kicsit se zavarjon a tény, hogy minden egyes lépést patikamérlegen számoltak ki. A dalválasztásba nehéz belekötni, még úgy is slágerparádé, hogy közben kellően koncentrálnak a mostani turné apropójául szolgáló idei lemezre. A megszólalás mellett a látványra is pontosan annyira adtak, amennyire egy ekkora kaliberű, ráadásul a monumentalitásra nagyon figyelő zenekarnak illik adnia.
Mire elővették a harmadikként érkező Hysteriát, én elfelejtettem, hogy ez a zenekar hozta nekem össze három évvel ezelőtt azt a rettentő nagy csalódást a hülye queenes lemezével, vagy hogy ez írta azt az idegesítő dalt az idei olimpiára. Ezek miatt akkor sem voltam képes dühössé válni, amikor a lehető legközvetelenebb módon lettem rájuk emlékeztetve. Mellettük ügyesen ott sorakoztak azok az egyszerűnek ható űrpop-dalok, amik a mai napig a legjobban állnak a Muse-nak.
Ez már elég is lenne egy nagyszerű koncerthez, de a Muse itt nem állt meg: a tökéletes hangzás miatt a fajsúlyosabb dalok pont úgy szakították le az ember pofáját, mint amennyire intimre sikeredett a Matt Bellamy zongorázásával kísért Explorers, vagy amennyire lendületesek lettek az a szégyentelenül besamplerezett prosztó dubstep alapok, amit a Follow Me-ben és az intróként használt Unsustainable-ben használtak fel. Ami meglepő, hogy a lemezminőségű hangzáshoz lemezminőségű ének is társult, mivel Bellamy mellett Christopher Wolstenholme basszusgitáros is hibátlanul vokálozott, illetve énekelte el egy dalát.
Fotók: Ránki Dániel
És akkor térjünk még vissza a színpadképhez: én láttam már szinte minden dal között átöltöző, történetet is mesélő koncerteket állandóan cserélődő díszletekkel, de még az égő emberek és a feketére fesztett faszú travik is megvoltak, de azt amit a Muse három tagja, és a samplerekért felelős Morgan Nicholls köré építettek, a legtökéletesebben fogyasztható parasztvakítás talán, amit valaha volt szerencsém látni. Lézerek, fordított piramisból induló, majd állandóan cserélődő formában elhelyezkedő kivetítők, folyamatosan cserélődő háttér, minden amitől egy stadionrock koncert maradandó lehet. Ennek, és a teljes tagság jól begyakorolt rocksztár pózainak köszönhetően nem csak pisiszünet miatt volt nehéz otthagyni az egészet, hanem még akkor is szerettem volna kicsit tovább nézni, amikor vége lett.
Ahogy arról már szó volt, errefelé ritkán nézhetünk meg épp a csúcson lévő előadókat, de ha mégis minden összejön, és kivételesen a közönség is veszi a lapot, akkor összejöhetnek olyan élményszerű esték, amik ezek is voltak, és amik miatt most pár hétig megint Muse-rajongó leszek.
