Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Nomeansno @ A38 Hajó, 2012.12.05.
Ugye senkinek sem kell bemutatni a fater azon haverjait, akik - miután értesültek róla, hogy mi magunk is a „rockzenéért" rajongunk – 60-as évekbeli Omega-koncertekről kezdenek értekezni nekünk? „Én Napalm Death-t hallgatok, basszalak!!!" – szakad ki belőlünk a néma sikoly, ám ekkor már emberünk ekkor már rég egy Slamó által dedikált babos kendőt lebegtet arcunk előtt. Nos, ránézésre a Nomeansno tagjai is hasonló arcok, a különbség legfeljebb annyi, hogy a Wright fivérek és Tom Holliston nem híztak Homer Simpsonra az évek folyamán. Vélhetőleg nem él a Földön olyan entitás, aki feltételezné róluk, hogy ez a három galambősz tata külön műfajt teremtett a punkon belül, ugyanakkor többször is összeállt Jello Biafrával némi dühös örömzene erejéig. A Nomeansno nyilvánvalóan nem a Boráros téri tarajosok zenéje, így az A38-on ma este a nullához konvergált a Patkány vagy Takarék fedőnéven emlegetett emberek száma. Annál inkább képviseltette magát a negyvenes Fekete Lyuk-nemzedék, akik ma estére kimenőt kaptak anyutól és a két gyerektől. (A kép nem a helyszínen készült.)
Aki egy kicsit is ismeri a kanadai trió munkásságát, tisztában lehetett vele, hogy ma este klasszikus értelemben vett slágerek csak elvétve fognak elhangzani. Sejtésük már a kezdés alatt beigazolódott: a nyitódalként elővezetett River a maga hét percével akár unalomba is fulladhatott volna, Wrighték azonban ehhez túl látványosan zenélnek a színpadon. Amit „Mr. Right" az oldalra felállított dobcuccon művelt, az egy lenémított Orion tévé képernyőjén is szórakoztató lett volna. Az In Her Eyes jóvoltából némileg a Hanson Brothers (gy. k.: a Nomeansno-tagok kvázi Ramones tribute zenekara) szelleme is megidéződött, ám a The Fall hatására újfent az beborult az ég a koncertteremben. Hasonló helyzet állt elő a Jubilation – Ghost kettős után, kiváltképp, ha az ember Hollistonra fókuszált. Az eszelősen játszó basszeros tekintete láttán ugyanis az embernek hajszálnyi kétsége sem lehetett afelől, hogy őrizget otthon néhány karácsonyi üdvözlőlapot Charlie Mansontól. A hangulat egyedül a gyötrelmesen hosszú és lassú The World Wasn't Built In A Day alatt ült le némileg, ám a primusos Obsessed (egyenesen 1986-ból) és az ultraborult The End Of All Things - paradox módon - begyógyította lelki sebeinket. A ráadásként eljátszott Slugs Are Burning és az Oh No! Bruno pedig azoknak nyújthatott némi megnyugvást, akik a Now elhangzásához fűztek hiú reményeket.
