Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Quimby @ Pecsa, 2012. december 22.
Gondolkoztatok már rajta valaha, hogy milyen lehet az Az otthontalanság otthonát próbálni? (Már azon túl, hogy 1-0 Nick Hornby-nak.) Hogy hogy van az, amikor a próbateremben elszakad egy húr, mellényúl a zongorista, nem ugrik be a szöveg, vagy bármi egyéb banális dolog történik, netán a „semmi sem olyan, mint amikor olyan, amilyen" pusztán az ütemszám megfelelő társa – szóval, mikor kizökken a kerék, és a katarzis helyett csak a profizmus zötyögése marad? (Merthogy – a félreértések elkerülése végett – katarzis igenis létezhet popzenében is, és pont ez, pontosabban az elemelkedés, a megtisztulás képessége az, ami a Quimby-t a mezőny átlagos tagjai fölé emeli.) (A kép nem a helyszínen készült. Fotó: Mohai Balázs/MTI)
Ezen a szombat estén mondjuk ilyen gond nem volt egy pillanatig sem, nem pattant húr, rosszkor nem billent tyű, és a sorok sem kuszálódtak, a zenekar játszott, a közönség élvezett: perfekt kis évzáró volt, na! Sőt, a zenekar nem csupán leadta a kötelezőt, de szépen tett is hozzá, ahogy azt megszoktuk tőle: a J.J.Cale-t belassítva, a Made In China-t egy bika riffel megtolva nyomták, de gyakorlatilag egyetlen szám sem szólalt meg úgy, ahogy anno rögzítve lett. Mert ezek a srácok még most, a csúcson is törődnek vele, hogy ne csak lehaknizzák a bulikat, hogy mindig legyen érdekesség, hogy egyre újabb és újabb ritka hangszerek tegyék még teljesebbé az élményt.
Úgyhogy aki a jegyár miatt berzenkedett, az nyugodtan számolja bele, hogy az ütős haverokon túl újfent volt egy rendes fúvóskórus is, meg ment a vetítés szépen, és bizony a műsoridővel sem spórolt a Quimby, hiszen a kétórányi alaphoz bő harmincpercnyi ráadás társult, ami azért igencsak rendben lévő mennyiségnek számít, bárhonnan nézzük is. És igen, ide látás is kellett, abszolút, nem csak hallás: a - már a tavalyi, Arénás koncerten is a legfőbb jónak számító – vetítés ezúttal is megért minden pénzt, legyen szó az Ultravaló „szemtelen" utópiájáról, a Tébolyda ablakra maszatoló fejeiről, vagy akár a Jekyll és Hyde (2011-ben is borzongató) plüss-horrorjáról. (Hogy is mondta anno Varró prof a Harcosok klubja kapcsán? „Aki elalszik rajta, az nem érdemli meg, hogy szeme legyen." Valami ilyesmi.)
Szóval, megvolt minden, akkurátusan egymás mögé pakolva, üresjárat és bosszantó felhangok nélkül, letisztulva, ahogy az egy ilyen ünnepi alkalomhoz dukál, s nem hiányzott semmi. Illetve, talán, esetleg, és csak halkan, suttogva mondom, az a kis rozsda, az még elfért volna, az, amitől kicsit megrecseg a pedál, és megrebben a szív. Ha már úgyis ilyen fura gusztusunk van.
