Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Magyarként mindenképpen egyedülálló zenei sikert ért el Szűcs Gábor vagyis Little G Weevil, aki február harmadikán a blues műfaj egyik legrangosabb eseményén, a memphisi International Blues Challenge-en nyerte el a legjobbnak járó díjat szóló/duó kategóriában, ahol a legjobb gitárosnak is választották. Az Atlantában élő zenész épp egy hétórás autóúton volt túl a beszélgetésünkkor, de ettől még lelkesen mesélt arról hogyan került ki Amerikába, hogyan győzte le Junior Kimbrough fiát és mekkora hátránnyal indul az, aki magyarként próbál egy tradicionális amerikai műfajban érvényesülni.
Hogyan kerültél az Egyesült Államokba?
2004-ben jöttem ki először Amerikába, aztán két-három évig itt is maradtam. Ezután egy időre Londonba költöztem, hivatalosan pedig 2009 óta élek a tengerentúlon. 16-17 évesen kezdtem el komolyabban foglalkozni a bluesgitározással, majd sok gyakorlás után jöttek a koncertek és az első zenekarom, a Pure Blues. Tulajdonképpen 1997 óta folyamatosan felléptem itthon és külföldön is, voltaképpen már ekkor ebből éltem. Ennek ellenére én mindenképpen tanulni akartam, mert éreztem, hogy valami hiányzik a zenémből, a hangzásomból. Szinte csak fekete blueszenét hallgattam és úgy éreztem nagyon más az, amit itthon és Európában megismerhetek ebből. Engem pedig érdekelt a kultúra, sokkal mélyebbre szerettem volna ásni magamat benne, ehhez pedig nyilván el kell utazni a műfaj szülőföldjére.
Szóval kiutaztál Memphisbe.
Pontosan. Az első három nap még a kocsimban aludtam, aztán találtam munkát a Beale Streeten, ahol a mostani fesztivált is tartották. Itt mosogatóként dolgoztam két-három hónapot, aztán amikor volt egy kis szünetem, kimentem megnézni a fellépőket. Végül egyik alkalommal felmehettem a színpadra kicsit zenélni – konkrétan konyharuhában – és eljátszottam egy dalt, majd végül még egyet. Ekkor mindenki számára kiderült, hogy tudok gitározni, elhívtak a következő bulira, aminek nagyon pozitív fogadtatása lett, ezt több későbbi koncert követte, végül egy évre leszerződtettek zenészként. Rengeteg fellépésem volt, megismerkedtem a kultúrával és szép lassan egy rendes megélhetést tudtam ebből kialakítani, és valamiféle nevet is szereztem magamnak.
Mennyire volt hátrány számodra, hogy magyar származású vagy? Csak azért kérdezem, mert szinte sehol sem említed a származásodat.
Nézd, a tapasztalatom az volt az elmúlt 10 évben, hogy ezzel eleve hátrányból indulok. Mondok egy példát! Amikor elkezdtünk játszani Memphisben és úgy mutattak be a koncert előtt, hogy Little G Weevil Magyarországról, akkor szépen mindenki udvariasan megtapsolt. Viszont ha nem mutattak be így, és azt hitték amerikai vagyok, akkor álló ováció fogadott. Ez persze baromi szarul esett, mert nem értettem mi a különbség. Sajnos ahogyan a show-biznisz, úgy a bluesbiznisz is ilyen, ezzel a háttérrel egyszerűen hátrányból indulsz. Az előző albumom erre egy jó példa még. Amikor a Teaser bekerült a Mojo magazin Top 10-ébe és egy szó nem esett arról, hogy magyar vagyok, egyszerűen tetszett nekik a lemez. Azonban ha úgy reklámozták volna, hogy én bizony magyar vagyok, figyelj ide, akkor valószínűleg másmilyen fogadtatásra lel. Később aztán sok újságíró utána kutatott és kiderítették, hogy magyar bevándorló vagyok, de annyira ez nem izgatta fel őket. Gondolj bele abba a különbségbe, hogy fogja valaki a lemezt, meghallgatja, tetszik neki, aztán megtudja, hogy magyar vagyok, aztán ezt képzeld el fordítva, hogy már a csomagoláson ott virít, ez egy magyar gyerek zenéje. Mára persze már mindenki tudja itt honnan jöttem. Ettől függetlenül továbbra sem fogom odaírni sehova, mert én ebből meg akarok élni – bocsássa meg nekem mindenki – ezért ennek így kell lennie. Nem szégyellem én honnan jöttem, büszkén vállalom, amikor megkérdezik tőlem, de itt a zenei biznisz így működik, nekem pedig ehhez kell alkalmazkodnom.
A memphisi Nemzetközi Blues Fesztiválra, hogy kerültél be?
Világszerte léteznek ezek a bluesegyesületek, amely egyes régiók vagy városok előadóit tömörítik magukba és támogatják őket. Ezek az egyesületek először rendeznek egy házi versenyt, majd ennek a nyertesei mehetnek az International Blues Challenge-re. Ez nem egy amatőr verseny, itt minden induló profi zenészként vág neki az egésznek. Persze, van aki nem ebből él, meg van aki vérprofin csinálja, de a lényege, hogy nem kezdő zenészek indulnak, nem is lenne esélyük bejutni.
Téged mi motivált abban, hogy jelentkeztél?
Az, hogy az atlantai egyesület már három éve könyörgött nekem, hogy induljak már el. Nem vagyok az a versenyzős típus, de kíváncsi voltam. Úgy éreztem, hogy az évek során annyit fejlődött a zeném, hogy szerettem volna ha több embert érdekel, annak ellenére, hogy ebből élek. Hiába volt viszonylag nagy sikere a legutóbbi albumomnak, mégsem kaptam jelölést a Blues Music Awardson és nekem ez volt a B-tervem: ha nem kapok jelölést, akkor elindulok a versenyen, hátha felfigyelnek arra, amit csinálok.
Ez olyan jól sikerült, hogy végül megnyerted a szóló/duó kategóriát, ahol például David Kimbrough Jr., a legendás Junior Kimbrough fia is indult.
Ja, de ő végül a középdöntőbe sem jutott. Viccet félretéve, én szívből-lélekből játszom –ami ebben a műfajban elengedhetetlen – és próbálom elmesélni nekik az én történetemet, ezért nem is játszom feldolgozásokat. Emiatt egy sokkal bensőségesebb viszonyt alakítok ki magam körül azzal, hogy szépen felvezetem a történetemet és megszűnik azaz űr köztem és a közönség között.
Volt olyan pillanat, amikor azt érezted, hogy most mindenkit lesöpörtél?
Megmondom őszintén, hogy nem. Az utolsó napra baromira elfáradtam, és kicsit már örültem, hogy vége van, mert öt napig alig aludtam. Fogalmam nem volt arról, hogy milyenek voltak a fellépéseim, mert babonából senkinek sem néztem meg a koncertjét. Egyszerűen nem akartam tudni, hogy a többiek milyen jók.
Mivel jár az, ha valaki megnyeri a világ egyik legrangosabb bluesversenyét?
Nézd, először meg kell néznem pontosan mit nyertem. Persze, nagyjából tudom, hogy fellépéseket meg promóciós csomagot, de ez most egy olyan lehetőség, amin el kell gondolkoznom mit kezdek vele. Az biztos, hogy folyamatosan keményen kell dolgoznom, csak is ez lehet a tartós siker titka, hiszen ugyanezt a versenyt jövőre is megrendezik és azt is meg fogja nyerni valaki, meg a következőt is. Ezért nekem a következő félévet nagyon erősen meg kell húznom, sokat kell játszanom, sokat kell foglalkoznom az üzleti részével.
Lemezt is csinálsz?
Ha okosan akarom csinálni, akkor biztosan nyár környékére ki is kéne adnom, szóval mindenképpen.
Gondolom rögtön kaptál új megkereséseket lemezkiadóktól.
Még a helyszínen volt egy ilyen megkeresés, de én annyira nem vagyok egy nyomulós fajta. Az ilyen fesztiválon mindenki ezer névjegykártyával rohangál és próbál marketingelni, de én ennek annyira nem vagyok híve. Most képzeld el, hogy te egy kiadó küldöttje vagy és ezen a rendezvényen a harmadik napra már legalább 60 ember adott neked cédét úgy, hogy te már az első kettőre sem emlékszel. Ezért is vagyok a személyes kapcsolatok híve, hogy amikor lenyugszik minden körülöttem, akkor majd a hét elején visszatérünk erre.
Egy ilyen siker után milyen további célokat tűzöl ki magad elé?
Ez nem egy olyan szakma, hogy te előre megtervezd, mit akarsz csinálni. Álmodozni lehet, de dolgozni kell közben. A blues nem popzene, nem arról szól, hogy te Grammy-díjakat akarsz a vitrinbe miközben egy profi csapat megírja neked tökéletesre a számodat. A blues egy őszinte műfaj, az emberek zenéje. Ami a magyaroknak a népzene, az az amerikaiaknak a blues. Ha ezt jól csinálod, szívből-lélekből, és ez átjön az embereknek, akkor valaki úgy is felfedez magának. Ebben a műfajban nem lehet azonban olyat tervezni, hogy te most igenis sikeres leszel. Az én célom teljesen egyszerű, szeretnék kényelmesen megélni blueszenészként, és minél több helyszínre elvinni az üzenetemet a zenémmel.
Amikor a győzelmed híre eljutott Magyarországra, nem volt benned valamiféle elégtétel, hogy tessék, magyar gyerekként is lehet sikereket elérni egy tradicionálisan amerikai műfajban?
Nem, nem volt ilyen érzésem, bár még annyira friss az élmény, hogy arra se volt időm, hogy megnézzem, mi van otthon.
Azért lesz idén koncerted Magyarországon?
Abszolút tervbe van véve, csak még egyeztetnem kell a Blues Foundationnel, hogy mikor hol kell fellépnem. Július környékén azt hiszem lesz egy parmai bulim, úgyhogy ha Európában vagyok, akkor jó lenne már hazamennem.
A művésznevedet honnan kaptad? Csak mert ebben műfajban ennek mindig külön története van.
Amikor elkezdtem külföldön zenélni elég nyilvánvalóvá vált, hogy a Szűcs Gábor névvel nem nagyon fognak mit kezdeni, egyszerűen nem tudják kiejteni. Ezért ki kellett találni valamit, és mivel alig vagyok 170 centi, a Little adta magát, a G pedig a Gábor miatt. A Weevil már kicsit speciálisabb, de nem mondom meg kitől kaptam. Még itthon ragadt rám, mert minden bulin ott voltam, állandóan mozogtam, néztem a nagy hazai zenészeket, és mindig fel akartam kéredzkedni a színpadra. Aztán volt egy este, ahol egy faszi látott három különböző klubban is jammelni. Na, ő mondta rám, hogy egy büdös kis zsizsik (weevil) vagyok, hogy mindenhol megjelenek. Ez egyébként egy egész találó név, mert tényleg rajongok ezért kultúráért, a zenéért, amiért tulajdonképpen elhagytam a saját országomat. Sokak szerint úgy hangzik, mintha valami rapper lennék, de ez mindig arra emlékeztet engem, hogy honnan jövök.
