Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Helloween, Gamma Ray @ Petőfi Csarnok, 2013.03.19.
A tradicionális germán metál szókapcsolathoz hasonló szaghatást tudnánk társítani, mint amit egy árvíz sújtotta menyétmenhely áraszt magából. Talán nem véletlenül: a műfaj nevesebb képviselőinek jelentős része a mai napig ugyanazon 80-as évekbeli dögkútban raboskodik, ahol Josef Matula, a Guldenburg klán, Richard Clayderman és hasonló notórius karakterek. Nem szükségeltetik hozzá túl sok rosszindulat, hogy a Gamma Ray tagságát is közéjük soroljuk. Kai Hansen ugyanis olyannyira elkötelezett híve a zenei reformoknak, mint az Észak-Korea népi vasutaszenekarának vezetője. Ezzel szemben azonban mégis egy olyan dalszerzőt tisztelhetünk benne, aki Future World, I Want Out, Victim Of Fate-kaliberű alapműveket hozott össze, mindemellett jelenlegi zenekara élőben túlságosan is meggyőző ahhoz, hogy holmi avas tepertőmetál-formációnak tituláljuk őket. (Képünk csak illusztráció, egyébként a 2011-es Szigeten készült.)
Az egybegyűltek mellesleg semmivel nem tanúsítottak irántuk kisebb érdeklődést, mint a Helloween iránt: a bő 3/4-ed házas közönség soraiból csak néhány egyed számára jelentett komolyabb vonzerőt, hogy a pultnál Hakapeszi Makira igya magát. Ami pedig a koncertet illeti, az bizony a nagybetűs retró jegyében zajlott. A Gamma Ray-dalok ugyanis azokat az időket juttathatják eszünkbe, mikor három forint ötven volt a csavaros fagyi. Ebből kifolyólag szentségtörés lenne, ha nem a korabeli szaksajtó modorában emlékeznénk meg a színpadi munkáról: „Volt itt minden, mi szem-szájnak és rockernek ingere, ha-ha! Trappoló témák, orkán erejű, sivító gitárszólók, himnikus melódiák, dobverőpörgetés (Michael Ehré elemi erővel csépelte a cájgot), barázdabillegetés, a rock katonái pedig együtt zengték az Anywhere In The Galaxy, a To The Metal és a Send Me A Sign veretes sorait. Kai Hansen ujjai pókként futkároztak hangszerén, miközben minden hangot kiénekelt. Az őrület pedig akkor hatalmasodott el igazán, mikor a ráadásban belecsaptak a Future Worldbe.”
Hogy a beszámolót nem ebben a stílusban folytatjuk, annak egyetlen oka van: a Helloween a mai napig tisztában van a Gergely-naptár aktuális állásával – még ha Michael Weikath fizimiskája nem is pont erről árulkodik. Tudniillik, a kilencvenes évek óta lemezről-lemezre modernizálják a hangzásukat, mindeközben azok a rajongók sem orrolnak meg rájuk, akiknél hétfőnként még mindig szünetel a tévéadás a munkásszállón. Ők egyébiránt mindvégig hátrányosabb helyzetben voltak, ugyanis az Eagle Fly Free és az I’m Alive kivételével csak ’98 utáni szerzemények hangzottak el – jobbára a Straight Out Of Hell lemezről. (Legalábbis egészen a ráadásig.)
Az egyéni teljesítmények méltatását egyértelműen Andi Derisnél kell kezdeni. Amellett, hogy hajszerkezetén az elszigetiferencedés jelei mutatkoznak, egy hasonló kaliberű zenekar számára ő több mint telitalálat. Aki ilyen énekteljesítmény mellett képes visszasírni Michael Kiskét, attól kitelik, hogy a Jenna Jameson Blu-rayt Cicciolina VHS-re cseréli a Józsefvárosi piacon. Gerstner és Weikath van annyira tökéletes gitárpáros, mint a Murray-Smith duó volt anno, utóbbi mellesleg kifogástalan játéka mellett továbbra is magáénak tudhatja a zenekari főhülye titulust is. Mint tudjuk, a 2013-ban már nincs mentség a hosszú percekig tartó dobszólókra, Daniel Löbe becsületére váljék, hogy megkísérelte a közönséget is bevonni a produkcióba. A When The Sinners Go, Live Now!, Steel Tormentor-kaliberű szerzemények után nem következhetett más, mint a Dr. Stein, illetve a Keeper-egyveleg, ahol a Joe Pesci termetével vetekedő Hansen is színpadra lépett. Aki pedig a komplett Gamma Ray-jel közösen prezentált I Want Out közben nem ejtett nosztalgikus örömkönnyeket, joggal szolgált volna rá, hogy szimatszatyorral verjék le a veséjét a Városligetben.
