Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
-web-2013-oma.jpg)
Brandt Brauer Frick - Miami
(!K7 Records)
A többnyire akusztikus eszközök segítségével megszólaltatott techno magányos képviselői négy év alatt már a harmadik albumukat állítják röppályára. Daniel Brandt, Jan Brauer és Paul Frick triója - akik minden fellépéskor egy komplett zenészsereget állítanak csatasorba - tudattágítóan hathat azokra, akiknek az élőhangszeres techno hallatán a ceruzával asztalon való kopogás és mondjuk az ütemes vécédeszka-csapkodás mellett ilyen és ehhez hasonló vadulások jutottak eszükbe. A kollaboráció első komolyabb anyaga (a 2010-ben megjelent You Make Me Real) az új, valami váratlant húzó arcok felkarolására mindig kapható Studio !K7 szárnyai alatt hitette el a rajongókkal, hogy ezen koncepció felhasználásával egy egész albumnyi terjedelmet is meg lehet tölteni. Na és vajon kettőt? Esetleg hármat?
Az elektronikus tánczene intenzív térhódítása és a kapcsolódó piac túltelítettsége miatt sokan állítják, hogy már soha többé nem lesz új a nap alatt, az jobbára már mindent kipréselt magából, amit ki tudott, hosszú ideje már csak a jól ismert zsánerek átfazonírozása és egymásba olvasztása történik. Frickék sem tesznek ugyan mást, zenéjüket nem nehéz behúzni a techno hagyományos formanyelvi megoldásai közé, viszont mondanom sem kell, hogy megközelítésmódjuk gyökeresen eltér a gépzenében eddig megszokottaktól. Vessünk egy pillantást a banda első és második lemezborítójára. Előbbin a technokulturális evolúció csúcspéldányai, öltönyös, kalapos ctr+c - ctrl+v alakok várják (egyikük ki is néz a befogadóra, arca helyén viszont üresség tátong), hogy a lépten-nyomon protézisekre szoruló modernkori ember egyik diadala, a mozgólépcső organikus termékekre specializálódott futószalagként elszállítsa őket A-ból B-be. Az utóbbi viszont annyira egyértelmű, hogy magyarázni sem nagyon kell. A homo technologicus szorong attól a kiszolgáltatottságtól, melyet a technika hiánya okoz. Mi lesz, ha a semmi közepén lerohad alattunk az autó? És ha még a mobilunk is lemerül? Éppen ezért igyekszünk technikai eszközeink bekrepálási kockázatát minimalizálni: folyamatos olajcsere, szoftverfrissítések, periodikus lecserélés. Ez egyfajta aberrált tiszteletet is eredményez feléjük: az autó szentélye a garázs, a telefoné a hálózati csatlakozó. A technoé pedig a Brandt Brauer Frick.
Mert a gépi eredetű ütemrengeteg reprodukálása a tradicionális hangszerek segítségével nem más, mint bújtatott elismerés, egy kifinomult homage: a techno megkerülhetetlen elemévé vált a popkulturális kánonnak, tehát megérett arra, hogy ilyenképpen méltassuk. A hagyományosan, emberek által közvetlenül megszólaltatott zene varázsát jobban kihasználó műfajok preferálói erre nyilván lelkes hurrogásba kezdenek, mert mi az, hogy a hangszereket ezek a csúnya németek valami olyan létrehozásának rendelik alá, ami az x+1 kütyü által előállított zörejek előtt tiszteleg? És ha hozzávesszük, hogy mindezt a komolyzene eszköztárának részleges kihasználásával teszik, az talán még szélesebb rétegeket ösztönöz kétkedésre.
A Miami bármennyire is erőlködik, nem tudja megismételni a You Make Me Real és a Mr. Machine sikerét, erre akár már a számlistát böngészve akarva-akaratlanul feltűnő sztárparádéból is következtethetünk, ahol ennyi légiós van, azt a munkát mindig fenntartásokkal kell kezelni. A mélypontok a warpos, idén új koronggal előrukkoló Jamie Lidell közreműködésével létrejött két trekk környékén keresendők, ezekből valami elképesztő diszharmónia és rossz értelemben vett eklekticizmus árad, pedig papíron mintha egymásnak találták volna ki a BBF-et és az angolt. A Broken Pieces esetében legalább az ének alatt zakatoló széttöredezett alap úgy-ahogy működik fúvósostól, zongorástól, viszont az Empty Words egynél többszöri végighallgatása már-már fizikai fájdalmat okoz. A lemeznek gerincet ad a három, elején, közepén és végén elhelyezett Miami-tematikus felvétel, melyek közül a nyitó Miami Theme emelkedik ki leginkább, de sajnos csak a hosszával, benne az a svéd Erika Janunger vokálozik, akit Weightless c. dalnak és a hozzá kapcsolódó kisfilmnek köszönhetően ismerhetünk. Pozitívum viszont a Skiffle It Up helyenként Rockwell-féle future dnb-re emlékeztető, majd később vonóstechnóba átcsapó részletgazdag mesevilága (egyike azon kevés számnak, amikben nincs vendégszereplő), valamint az orosz tundráról az előző évtized végén bombaként berobbant Nina Kraviz díszítette Verwahrlosung is. A zongora többnyire végig főmotívumként van jelen a Miamin, és a lemez befejezésében, a záró darab elején hallható önfeledt játékban, a hirtelen alászaladó basszusokkal teljesedik ki igazán (Miami Titles). Aztán van itt még lapos töltelékszám (Fantasie M), tizenkettő-egy tucat slágerpotenciál, melyben a Frank Ocean-producer Om'Mas Keith nyújtott segédkezet (Plastic Like Your Mother), és jó felépítésű, meglepően szintén zongorával megtámogatott bólogatós szeletelés is, amiben feltehetően több eszközt használtak, mint a Beatles a Strawberry Fields Foreverben, pedig az nem kis dolog (Ocean Drive).
A bevezetőben feltett kérdésekre a válasz: neccesen. Érezhető, hogy a fiúk egy kicsit más szemszögből néznek a technóra, mint ahogyan az ezt megelőző két lemezen tették, a jelentős meghívott-felhozatallal pedig gyakorlatilag belátják, hogy a klasszikus és az elektronikus zene ilyesfajta keveredése önmagában már valószínűleg nem tud értelemmel és kellő minőségű mondanivalóval felruházni egy albumot. A csapat igazi ereje továbbra is az élő fellépésekben rejlik, ott ámulhat igazán a nagyérdemű, amikor szinte hibátlan gépi precizitással szólalnak fel a szabályos ütemhálójú, végletekig tökéletesített struktúrák. Egy-egy megcsúszás persze mindig benne van a pakliban, de hát ugye ők is emberek, akármennyire is gépként szeretnének tetszelegni.
