Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Viszonylag későn veszi fel a kapcsolatot a közönséggel. Talán a harmadik szám után, amikor azt mondja, koszonom, majd kis hatásszünet után hozzáteszi, bukaresti. Aztán nézeget valamit a földön, és korrigál Budápesztre, ami egyébként a pólója hátuljára is fel van írva. A Sportaréna majdnem megtelt, bár mostanában sose lehet tudni, mi a telt ház, mert a küzdőteret csak úgy kétharmadig lehet megtölteni, de hogy a látszólagos félház az kétharmad, háromnegyed, vagy négyötöd, amatőrként nehéz megmondani. A lelátók körben tele vannak, a küzdőtér meg mondjuk félig, de az az érdekes, hogy ilyen közönséggel még sosem találkoztam koncerten, pedig a múltkor még Hooligansen is voltam ugyanitt. Nem is tudom, kik ezek, olyan normális harmincas-negyvenes párok, mindenki józan, a vécében senki sem pisál, ilyet még nem láttam. (Nyitó- és címlapfotó: Mohai Balázs/MTI)
Én szeretném tudni a legjobban, hogyan akadt be nálam még egyszer régen Eros Ramazzotti, de sajnos nem tudom. Csak az van meg, hogy szombathelyi főiskolásként egy hasonlóan metálrajongó thrash-dobos barátommal laktunk közös albérletben. Neki már volt CD-játszója, összesen három lemezzel, melyekből egy a Sepultura Beneath The Remainse. Albérletünk és törzskocsmánk közt félúton, a megyei könyvárban volt CD-kölcsönző szolgáltatás, ingyen, de elég hervasztó kínálattal, nagyrészt klasszikus zenével. De megvolt nekik a 90-es Ramazzotti, az In ogni senso, ami az én időszámításai szerint az első érett, jó lemeze.
Eros az oviban
Igaz, a keveréskor nyilvánvalóan az akkoriban egyeduralkodó kazettás magnókra lőtték be a hangképet, de ez sem igazán szakmai hiba, csak hát ilyen egy kor volt az. Se bastasse una canzone, C'é una strada in cielo, Dammi da luna, Taxy Story, Canzoni lontane, Oggi che giorno é – csupa állat, húzós szám, felesbe' romantikus, felesbe' vidám. Míg a letöltés meg nem ölte a zenét, szorgalmasan vásároltam a lemezeket, most hat van, melyekből kettő dupla. Megvolt még kettő a 80-as évekből, de azokat sose szerettem annyira, de már nem tudom, hol vannak; ahogy már mondtam, szerintem az In ogni senso az első érett Eros, azóta nagyjából egyenletes a színvonal. A most turnéztatott új lemez, Noi is pont olyan, mint a többi jó Ramazzotti, bár középtájt van két szám, ami kicsit zuccherós, de engem az sem zavar, mert Zuccherót is kamázom.
Szóval hallgattuk a kis belvárosi patkányfészkünkben az In ogni sensót, és nem mehettünk el a tény mellett, hogy milyen kurva jó a dobosa, milyen állatul szól a pergő, milyen szépen játszik a gitáros, hogy nem csak úgy ledarál egy-egy szólót, hogy legyen ott valami, hanem bizony az összes szóló a klasszikus szabályok szerinti dal-a-dalban. Erősen gitárcentrikus a zene, de mi más lenne, amikor Eros hétéves korában kapta első gitárját az apjától, aki egyébként zongorázni tudott. Eros nem egy Eddie Van Halen, de elég ügyesen elkaristol a villanygitáron, és legalább hitelesen le tudja ugatni a gitárosát, ha túl bő lére eresztené a művészetét. A buli úgy kezdődik, hogy csend van, aztán Ramazzotti kicsoszog egy fehér villanygitárral, elkezdi játszani az Ancora una vita szólóját, aztán csak így egymagában végigénekli. A későbbiekben is többször vonul le a zenekar, és elég szép demó, hogy Eros csak ácsorog egymagában, minden zenei kíséret nélkül, úgy énekli a számait, és még jó is.
Na de különben mennyire faszán szól a pergő! A dobos nem veri szét a számokat, de mindegyikbe belecsempész valami apró csemegét, akárcsak a bőgős, de mind a lemezeken, mind a koncerteken inkább a feszes alapozáson van a hangsúly. És ez nem valamiféle Ramazzotti-rémuralmat jelent, inkább szabályrendszert, hiszen már a pályája elejétől elég jól tud énekelni, mégis minden számban pont annyit énekel, amennyit kell; Eros még soha nem királylindázott szét egy dalt sem. Kínálja magát a focis hasonlat: tényleg mint az olasz foci, ahol a lehető legkomolyabban veszik a csapatjátékot, a harmóniát, és egyenként mindenki megmutathatja, mit tud, de a legfontosabb, hogy az egész ne legyen szétjátszva. Szóval Ramazzotti és zenekara az Ancelotti-féle AC Milan, ahol nem félpályákon átívelő cselsorozatok jelentik az élvezetet, hanem például a tökéletes helyezkedések. Jut eszembe, az 1993-as Tutte Storie (azon van a Cose della vita) borítóján gyakorlatilag egy becsúszó szerelés látható. Egyszer elkaptam az olasz tévében valami celebmeccset, nagypályán nyomták többek között Michael Schumacherrel, aki akkor volt a csúcson, és a maga németes módján ugyancsak jól játszott. Na de Eros! Villámgyorsan futott fel a (bal?)szélen, jól cselezett, és 25 méterről akkorákat lőtt kapura, amilyeneket az NB1-ben is ritkán látni. (Ramazzotti viszont Juventus-szurkoló.)
Becsúszó szerelés
Egyébként meg jó az olaszoknak, hogy ilyen tinisztárjaik vannak, akiktől teljes értékű zenei élményt kap az ember, túl azon, hogy a tinilányoknak gyakorlatilag szinte mindegy, úgyse hallanak semmit a saját üvöltésüktől - mármint Olaszországban, mert nálunk legfeljebb a refréneket üvölti a nép. Figyelemre méltó, egyszersmind kicsit nyomasztó, hogy a koncertfelvételeken, legalábbis az olaszországi koncerteken valami elképesztő elánnal énekli a dalokat egy több ezres tinilány-horda, de szakasztott, mint valami igen népes farkasember-kommandó. Nem a refréneket, hanem a verzéket is, az első szótól az utolsóig, de mintha az életük múlna rajta. Eros sokat dolgozott a témán, mármint a tinibálványságon, és ahogy teltek az évek, hibátlan ívben pozicionálta át magát szexi tanárbácsivá. Most is, már egész határozott pocakkal, ősz hajjal, ősz szakállal slattyog a színpadon, és kész, lehet méltósággal is viselni az idő múlását. Azt persze nem tudom honnan gondolta, hogy majd itt is mindenki fújja kívülről a versszakokat, lehet persze, hogy Bukarest, mint ősi latin sasfészek, jobban tanul olasz dalszövegeket.
Átpozicionálta magát
A dobos természetesen most is jó, nem csak a lemezeken, de senki sem gondolhatta komolyan, hogy majd pont Olaszországban nem lesznek Borlay Gergők. Van még két gitáros, az egyik egy pufók szerecsen egy Stratocasterrel, ami szép zsíros Stratocaster-hangon szól a kezében, a keverősnek is tetszik, mert a szólóknál feltolja; úgyse tartanak sokáig, akkor meg már hadd szóljon. Szóval a két gitáros, a basszusgitáros, két zongorista, egy szaxis szerecsen, két vokálos csaj, akik jóval kellemesebb megoldás, mintha Eros óriásplakátokon kürtölné világgá, hogy „SEGGMÁNIÁS VAGYOK! EROS", meg egy vokálos csávó.
Eros specialitása a jó érzékkel összeválogatott duettek, mint Piú che puoi Cher-rel, I belong to you Anastaciával, a legjobb és talán legismertebb a Tina Turnerrel előadott Cose della vita, aminek helye van a poptörténelem 10 legjobb duettje között, az biztos. Az nagyon összejött: lehet, hogy nem szexeltek, de fejben tutira megvoltak egymásnak. És persze közben olyanok is becsúsztak, mint Non siamo soli Ricky Martinnal, aki mondjuk 2007-ben még volt valaki, nem csak a jóképű meleg srác a szomszédból. Egyébként az a vicc, hogy még a Non siamo soli is jó, nem utolsósorban mert Eros úgy elrejtette benne Rickyt, hogy én is csak a CD-borítóról tudom, hogy duett. Most az egyik vokálos csajjal duettezik egyet, a számot nem ismerem, és jó, de lélek-összeérésről nincs szó; a végén látszik, hogy Eros tud táncolni, de nem szeret, és megkönnyebbülten passzolja le a csajt, hogy inkább léggitározzon egy kicsit.
Tinédzser Eros mellszőrrel, San Remói fesztiváldíjjal
Valahol középtájt, talán a Se bastasse una canzone közben valaki kifickándozhatott egy banándugót, mert elmegy a magas, nem is jön vissza, mély is inkább csak ímmel-ámmal van, pedig már majdnem leírtam, hogy régen hallottam már rosszul szóló koncertet. Hát ez most kicsit orrhangú közép lett, hiába buzerálja Eros gyakran a fülmonitorát. A zene viszont egész jól elfeledteti a hangzást, főleg, mert a nagy slágerek többségét teljesen átvariálták, és láthatóan nagyon élvezik. A Terra promessából funkys bárzene lesz, a Dove c'é musicát megszaggatják, a Fuoco nel fuoco pedig sokkal latinabb lett, mint volt. 55 millió lemezt adott el a csávó, nyilván szeret zenélni, ha ötvenévesen is turnézik, és nem a seggét mereszti valami kastélyban. Ha pedig valaki szeret zenélni, hajlamos a saját örömére történő variálásra, bár Ramazzotti azért nem annyira súlyos, mint legnagyobb koncertkedvencem, a Living Colour, akik mindig mindent totálisan átírnak, mégis minden mindig kurva jó. Ramazzottiéknál azért egyértelmű, hogy a számok úgy a legjobbak, ahogy eredetileg voltak, a varia vicces, de inkább az ő szórakoztatásukat szolgálja. Közel két órát nyomtak, feszesen és visszafogottan. Ramazottinak továbbra is megvan a teljes hangterjedelme, és bár nem egy extrovertált illető, annyira élvezi a koncertezést, hogy nézni is jó, meg hallgatni is, mert ahogy a költő mondta, Cantare d'amore non basta mai. És persze a végén még becsúszik egy koszonom, bukuresti. Hát, szívesen, Zucchero, gyere máskor is!
(Papp László Sportaréna, Budapest)
Setlist
Egy kis Cose della vita-varia az idei milánói buliról
