Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Boards of Canada - Tomorrow's Harvest
(Warp)
Hét éve vártunk erre a megjelenésre - 2006-ban jött ki az utolsó kiadvány, a Trans Canada Highway EP. A talán leghűségesebb rajongótáborral rendelkező Sandison-fivérekről sok pletyka futott körbe a neten az eltelt esztendők során, aminek kiváló táptalajt nyújtott, hogy a nyilvánosságot megszállottan kerülő testvérek sem alátámasztani, sem megcáfolni nem voltak hajlandóak a terjengő ostobaságokat. Ezek között sajnos pár eléggé hihető is volt, például hogy az azóta már kisgyermekes családapákat már nem annyira mozgatja a zenélés, és talán örökre új lemez nélkül maradunk, de ez szerencsére alaptalannak bizonyult. Ha a Daft Punk-lemez körüli marketingkampány iskolapélda volt, akkor az új Boards of Canada albumé duplán az. A Record Store Dayen a világban szétszórt, a jeltelen tokban érkező, alig pármásodperces hanganyagot tartalmazó lemezeken, a rádió és tévéműsorokban, YouTube-videókban illetve az együttes már-már szektaszerű rajongói bázisának egyik legnagyobb forgalmú fórumán, a Twoism.org-on elrejtett számsorozatok végül sokak örömére a lemez megjelenését bejelentő oldalra irányítottak át.
A Campfire Headphase-re olyannyira jellemző idilli hangzás ezúttal a háttérbe szorult. A már a Trans Canada Highwayen is érezhető irányváltás a Tomorrow’s Harvesten tovább halad a kiteljesedés felé. A Geogaddi skizofrén módon egyszerre meleg és sötét tónusú ütemei, melódiái illetve a Headphase gondtalansága futólag visszaköszönnek, de az album egyértelműen jelzi, sok minden történt az eltelt években. A hangzás sokat tisztult, ugyanakkor az egész album minden lágy elem ellenére is kiábrándultságot tükröz. A MHTRTC-hez hasonló drone-szerű sodrás kerül újra előtérbe, ám annak ez már egy minden sallangjától, de a játékos metamorfózisaitól és felszabadultságától is megszabadított verziója.
A lemez egyik legfőbb érdeme, hogy egyszerre tud megfelelni a régi albumokat visszatapsoló rajongóknak és mégsem fullad önismétlésbe, képes tovább formálni és fejleszteni az IDM esztétikáját. A Gemini vészjósló, '80-as évek horror-soundtrackjeit és a korai analóg szintetizátor-korszak kísérleti zenéit visszhangzó intrója megelőlegezi az album első felén végigvonuló baljós, világvége hangulatú (Palace Posy = Apocalypse), filmzenés vonulatot, amit a már korábban megismert kislemezdal, a Reach for the Dead csak tovább erősít. A '80-as évek gépzongorák által uralt filmzenei világát utoljára a Danny Wolfers Legowelt-projektjének nagyszerű The Rise and Fall of Manuel Noriegája tudta megközelítő minőségben megidézni úgy, mint például a White Cyclosa. A Föld romjait bemutató, tájkép jellegű trekkeket az album közepén olyan ambient technoba forduló, néhol a Boc Maximát és egyéb korai kiadványaikat idéző fásultság-himnuszok váltják, mint a Cold Earth vagy a Sick Times.
A hangulati ív végén a lemez első feléhez képest energikus és látszólag kiutat mutató dalok állnak, amelyek reményt adnak a hallgatónak – a sokszor hidegháborús félelmet, nukleáris pusztulást megelevenítő szerzemények után felüdülésként hatva, ám a számcímek a régi hagyományokhoz illően ismét csalókák: vajon a fellélegzés valódi és megvan az újrakezdés lehetősége (New Seeds)? Vagy csak képzeletünk próbál menekülési útvonalat találni a sivár valóságból (Nothing is Real)?
Minden előzetes félelem és a majdnem évtizedes kihagyás ellenére a Boards of Canada képes volt szintet lépni, és mesteri módon kerülte ki a csapdákat. A lemez tempója kifejezetten lassú, a dobok pedig az ezúttal a szakaszok közötti áthidalásra használt, Sandisonék védjegyének számító átvezetőkhöz hasonlóan csak másodhegedűsként szerepelnek. Megmaradtak persze a széttorzított vokálokba és egyéb részletekbe rejtett üzenetek, illetve örök szerelmükkel, a számokkal való játék – ez biztosítja, hogy sokszori hallgatásra tudjuk csak kibogozni teljesen ezt a zenekar eddigi pedigréjéhez mindenképpen felérő, remek albumot. A My Bloody Valentine visszatéréséhez hasonlóan itt is mintha csak egy rég nem látott, de az évek során azért sokat változott ismerőst látnánk viszont. A Tomorrow’s Harvest egy több évtizedes munka összegzése és egy munkásság eredményeinek csúcsra járatása. Egyesül benne a Music Has the Right to Children korai anyagokra is jellemző töredezett noszalgiája, a Geogaddi vészjósló misztikuma és a The Campfire Headphase bukolikus melódiavilága. A kérdés már csak annyi, hogy innen hova tovább?
