Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Hangmás - Hangmás
(Szerzői kiadás)
Ha van mai modern zenekar, amelynek szépen le lehet követni a fejlődését az első nagylemez óta az mindenképpen a Hangmás. 2006-ban még az indie-mánia közepén hozták ki a debütáló lemezüket, majd ebbe a skatulyába bekerülve szinte egyedüliként élték túl a szerencsétlen műfajmegnevezés lassú elhalálozását. Persze ez sokban köszönhető annak, hogy a Hangmás mindig is inkább egy (poszt)punk együttes volt, mintsem szépfiúk alkotta gitárzenekar. A Funeral Party Budapest vadságát a letisztultabb Valaki ma este megsérülhet követte, majd jött a Ragadozó, amivel talán elérték a saját dalszerzői kvalitásaik legmélyét. Így a mostani stúdióalbumon már nem kellett annyit stresszelni, voltaképpen azt csinálhattak, amit csak akartak. Ennek az lett az eredménye, hogy több szám a Hangmás korai időszakát idézi, Minda Endre már csak magyarul énekel és jól hallhatóan felszabadultabb a zenekar, mint valaha. Ez pedig egy rakás olyan remek dalt szült, amivel ismét tudnak azonosulni a húszas, harmincas éveiben járó urbánus fiatalok.
Az egyik legjobb dolog a Hangmás-lemezekben, hogy mindegyiken érezni éppen milyen lelki állapotot tükröznek. A negyedik albumon például érezhető az a fajta városi kétarcúság, ami egy átlagos huszonévest jellemez Budapesten. Sötét, gonosz, mégis képes ebben a hangulatban megtalálni azt a pár pozitívumot, amivel el lehet viselni a minket körbe vevő káros miliőt.
Mindössze kilenc számról beszélünk, mégis annyira egységesnek tűnik az egész, mintha sorban egymás után írták volna őket. A kisebb punktámadással felérő Tudom hogy hol lax (x-et írni a ksz helyére annyira 2003, nem?) megadja az alaphangot, hogy aztán a Gina Tonic erre még rátegyen egy lapáttal. Ez a szám olyan, mintha valami ZS-filmes horror előzetesének zenéjét hallanánk, amiben LSD-t zabáló szörfösökre támadnak százcsápú földönkívüliek.
Ezt három olyan szám követi, amikben mind-mind van egy olyan momentum, ami rosszabb esetben is képes eladni egy akár botrányosan béna dalt is. A #&@! kies kezdése után berobbanó ordítás, Minda Endre torzított vokálja a Budapest Callingban vagy az az édesded, kicsit talán a Foalsra hajazó lágy gitártéma az ének kiállásánál a Fuck Barcelonában. Valami hasonló kellett volna az Éhség és a Laura Palmer esetében is, mert nekem meggyőződésem, hogy a megfelelő teátrális hatások nélkül annyira nem állnak jól a Hangmásnak a lassabb számok.
Viszont a lemezt záró két dal olyannyira telitalálat, hogy lazán az év legjobbjai közé kéne őket sorolni. Minda Endre affektálása elképesztően jól áll az 1993-nak, ahogyan a gyanúsan M83 hatású szintivel operáló Újratervezés sem lenne nélküle az igazi. Ezek azok a dalok, amik ismét bebizonyítják, hogy még mindig állati jó számokat ír a Hangmás, és ehhez nem kell nyugat felé három országgal arrébb esnie annak a bizonyos almának.
Azt azonban feltétlenül meg kell említeni, hogy a zenekar potenciálja sosem fog kiteljesedni igazán, ha nem változtatnak valamennyit a produceri munkán. Alig szól jobban a mostani lemez, mint a hét évvel ezelőtti debütálás, a dobpergő sok helyen kifejezetten zavaró. Egy ennyire telt hangzásúnak szánt zenét így lecsupaszítani óriási kihagyott ziccer, és ezzel számos figyelemfelkeltő apróság elveszik. Ez ráadásul nem újkeletű dolog, minden eddigi Hangmás-albummal ez volt a problémám. Kicsit olyan érzésem van, mintha túl kényelmes lenne nekik a komfortzónában ahhoz, hogy hosszabb időre elhagyják azt. Ezzel viszont nem kapja meg a neki járó teret a szintetizátor, nem döngöl eléggé a dob és más részletekre irányul a figyelem sokszor a lényeg helyett. Tudom apróság, és talán sokaknak fel sem tűnik, én azonban ezt tartom az egyetlen akadálynak ahhoz, hogy a Hangmás megkapja végre azt a figyelmet, ami valójában jár neki.
