Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Vasárnap sokkolta a hír a világot, hogy 71 évesen korában elhunyt Lou Reed, a Velvet Underground frontembere és a punk keresztapja. Egyelőre nem tudni a halál okáról, de több helyen megemlítik, hogy májusban májátültetésen esett át. Brian Eno egyik híres aranyköpése jellemzi legjobban Reed és a Velvet Underground hatását a 20. század könnyűzenéjére: "Mindössze pár ezren vették meg annak idején a Velvet Underground lemezét, de azok utána mind zenekart alapítottak." Zenével és képekkel (utóbbi a fenti fotóra kattintva) emlékezünk meg a legendás zenészről.
Lewis Allen Reed 1942-ben született New Yorkban és életének számottevő részét is itt élte le. A rádiót hallgatva tanult meg gitározni, nagy hatással volt rá a rhythm and blues, a doo wop és a free jazz. Reed egyetemi évei alatt kezdett éjszakai műsort vezetni a helyi egyetemi rádióban. Ekkor ismerkedett meg Delmore Schwartz költővel, aki óriási hatással volt a dalszövegeire, később több számot is neki dedikált. Később a Pickwick Recordsnál helyezkedett el dalszerzőként, ahol a The Ostrich című dalának akkora sikert jósoltak, hogy gyorsan köré raktak egy zenekart The Primitives néven, olyan tagokkal, mint a később hasonló kultikus státuszba kerülő John Cale és Tony Conrad.
Cale és Reed közös szoros barátság alakult ki később, végül megalapították a Velvet Undergroundot. Utóbbi szexualitástól és nihiltől túlfűtött, kábítószeres dalai hamar felkeltették Andy Warhol figyelmét, aki meghívta őket az Exploding Plastic Inevitable multimédiás performanszsorozatába zenélni, majd ott is ragadtak, hogy Reedre aztán óriási hatással legyen Warhol és az őt körülvevő csodabogarak. Előbbi ötlete volt, hogy vegyék Nicót, az énekesi karrierbe kezdő német modellt a zenekarba. Enyhén szólva nem örültek az ötletnek, de Reed csodálata Warhol iránt végül létrehozta a Velvet Undeground & Nico formációt, a névvel jelezve, hogy ettől még nem vették be őt az együttesbe. Ennek ellenére több dalt is írt Reed Nico énekéhez, később szeretők is lettek, ahogyan John Cale-nek is viszonya volt az akkoriban egzotikusnak számító szépséggel. Végül 1967-ben megjelent a Velvet Underground & Nico nagylemez, a legendás Warhol-féle banános borítóval.
A virágzó New York-i művészvilág imádta a droghasználatról, szexuális devianciákról és prostitúcióról szóló számokat, de mégsem hozta meg nekik az azonnali áttörést. A nagy művészidill azonban nem tartott sokáig, John Cale akarata ellenére Nico kilépett, Warholt pedig kirúgta Reed, helyét Steve Sesnick vette át, akinek köszönhetően Cale is elhagyta a zenekart. Itt kezdett megerősödni Reed szólózenei szerepe, aminek szép lassan alávetette a Velvet Undergroundot is, ennek egy jóval közérthetőbb, valamivel könnyebben befogadhatóbb zene és három év alatt három lemez lett az eredménye, közte a tökéletesség határát súroló White Light/White Heat.
A Loaded album évében aztán kiszállt Reed a zenekarból, majd Sterling Morrison és Maureen Tucker is követte, hogy az egészet a Cale helyére bekerülő Doug Yule fejezze be egy felejthető albummal 1973-ban. Reed visszaköltözött édesapjához, hogy gépíróként dolgozzon. Ez nem tartott sokáig, hiszen szerződést kapott az RCA kiadótól, aminek köszönhetően Yes-tagokkal vehette fel az első rendes szólólemezét, amin főleg a Loadedről lemaradt Velvet-számok szerepeltek. Mindenki mellett elsiklott az album, hogy aztán 1972-ben végre megismerjék Angliában, köszönhetően a Transformer albumnak, ami Mick Ronson és David Bowie közös munkájának is az eredménye. A Walk on the Wild Side-nak hála végre lett egy rendes slágere is, és ehhez nem kellett semmit sem változtatnia, megmaradt kedvenc témájánál: a Warhol-gyárban lebzselő különcöknél, számkivetetteknél és transzvesztitáknál.
Végül Reed és Bowie összevesztek, előbbi pedig '73 és '78 között hat lemezt adott ki, köztük azt a Berlin concept albumot, ami két junkie szerelméről, prostitúcióról, drogfüggőségről, depresszióról, öngyilkosságról és családon belüli erőszakról szól a német városban. Sokat elmond róla, hogy akkoriban a Rolling Stone magazin egyszerűen katasztrofálisnak nevezte, hogy évtizedekkel később beválogassa minden idők 500 legjobb albuma közé. Az ezt követő Sally Can't Dance és a Rock 'n Roll Animal koncertlemez produkálta Reed karrierjének legjobb eladásait. Erre a jelenségre aztán a Metal Machine Music kísérleti dupla lemezzel reagált, amivel sokak szerint az RCA-jel kötött szerződését próbálta felbontani és megszabadulni a művészetét felületesen kezelő, újonnan jött rajongóktól. Reed ezt máig cáfolja, és elmondása szerint halál komolyan gondolta az egészet, csak végig nagyon be volt állva amíg megírta.
A '70-es években egyre nyíltabban beszélt biszexualitásáról, a '74-es Kill Your Sons című számban például arról mesél, hogy tinédzserként elektrosokkos terápiával próbálták "kigyógyítani" a biszexualitásából, majd a '75-ös Coney Island Baby lemezt akkori élettársának, egy Rachel nevű transzszexuális nőnek ajánlotta, aki a két évvel később Best of albumának borítóján is szerepelt. Ekkoriban kezdett a csúcsra érni a punkzene is, aminek egyre többen őt tartották az ősatyjának - Legs McNeil punkhistóriás Please Kill Me (egyébként zseniális) című, a műfaj kezdetét feldolgozó interjúkötete is vele kezdődik. Ebbe próbált visszatérni a Street Hassle lemezzel, közben viszont kikérte magának, hogy ő tehetne az egész punkmozgalom létrejöttéről. Ő ugyanis túl műveltnek tartotta magát a punkhoz, és az egész színtér nagy részét egyszerűen szemétnek tartotta.
A '80-as években folytatta a lemezgyártást, egyre többször tűnt fel mellette Bruce Springsteen, Patti Smith vagy Roy Orbison. Egyre többet kezdett el foglalkozni a zenén kívüli dolgokkal, először a Honda-motorok arca lett, majd az évtized végére olyan témákról is beszélt, mint a politika, a vallás vagy az AIDS. Egyesek szerint ennek a kiváltó oka többek között Andy Warhol halála volt 1987-ben, ami miatt 22 év után kibékültek John Cale-lel és együtt megírták a Songs for Drellát, amit egy az egyben Warholnak dedikáltak, kritizálva benne az őt megmenteni képtelen orvosokat és a Warholra fegyverrel támadó Valerie Solanast.
A '90-es évek a Velvet Underground alkalmi összeállásaival és turnéjával kezdődött, aminek aztán megint Reed és Cale ellentéte vetett véget. Az utolsó közös koncert a Velvet '96-os Rock and Roll Hall of Fame-beiktatásán volt, ahol Cale, Tucker és Reed együtt álltak színpadra nem sokkal Sterling Morrison halála után. Reed később folytatta a szólólemezek készítését, majd segédkezett egy avantgárd színjátékban is, hogy aztán a róla szóló dokumentumfilmért később Grammy-díjat is nyerjen.
Az új évezredet II. János Pál pápa előtt nyitotta Rómában, majd POEtry néven Berlinben kezdett új projektbe Robert Wilsonnal, ahol Edgar Allen Poe verseit dolgozta fel, majd egy évvel később a New York Times publikálta egy költeményét, amit a szeptember 11-i támadások inspiráltak. Még ebben az évben történt, hogy egy téves emailnek köszönhetően elterjedt a hír, miszerint elhunyt drogtúladagolásban, majd két esztendő múlva kiadta a POEtry-ből születő számait. olyan előadók és színészek közreműködésével, mint Antony Hegarty, Steve Buscemi, David Bowie, Willem Dafoe és Christopher Walken.
Az évtized első felében inkább csak közreműködött, hol egy Antony and the Johnsons-dalban, hol spoken wordöt mondott a dán Kashmir lemezén, de még a Raconteursszel is fellépett a 2006-os MTV VMA-en, ahol díjátadóként hozzátette, hogy a csatorna igazán játszhatna kicsit több rock and rollt. Mondta ezt, amikor átadta Pinknek a legjobb zenés videóért járó díjat. Később újra koncertezni kezdett, majd kiadott egy meditatív ambient hanganyagot, amit igazából a saját Tai Chi gyakorlataihoz szerzett. Egy alkalmi Killers-kollaboráció után Metal Machine Trio néven új, improvizációra és kísérletezésre alapuló projektet indított, majd ismét koncertezni kezdett, aminek következményeként 2009-ben a Metallicával játszott el két Velvet Underground-számot Chicagóban. Ismét egyre aktívabbá vált közreműködőként és előadóként, az ő vokálja miatt jött létre a zseniális Some Kind of Nature a harmadik Gorillaz-albumon, de a Rave On Buddy Holly tribute lemezre is feljátszott egy dalt.
Reed nehéz természetéről egyébként sok mindent elmond, hogy az egyszer nagyon népszerű Uffie egy Velvet Underground-dalból használt fel hangmintát az albumának címadó dalához, és szerzőként jegyezte hozzá Reedet. Ő erre annyival reagált, hogy kizárólag akkor engedélyezi a minta használatát, ha a Rock & Roll című szám adaptációjaként jellemzik a számot és kizárólag őt tüntetik fel dalszerzőként, emiatt hat hónapot csúszott az album megjelenése. Nem véletlenül kerülte a zenei világ Reed munkásságának újrafelhasználását, de most a problémás zenész halálával van egy érzésünk, hogy a következő évtizedekben egyre többen próbálkoznak ezzel. Innentől már kevésbé szép Reed utolsó három éve, Cale-lel beperelték az Andy Warhol Foundationt a Velvet banános borítójának használata miatt és készített egy tragikus közreműködői albumot a Metallicával, amiről annak idején Danko Jones kanadai rockzenész mondta meg nálunk a magáét.
Lou Reed több évtizedes pályája a zenetörténelem meghatározó alakjává tette őt. Nélküle nem nyögdécselne úgy Iggy Pop, nem kezd el minden kábszeres suhanc zenekart alapítani és ezzel létrehozni az Egyesült
Államok punkmozgalmát, de még David Bowie is kevesebb lenne valamennyivel. Halálát teljes zenei (sőt, nem csak a zenei) világ mély döbbenettel kezelte, hiszen a könnyűzene egyik legnagyobbika távozott az élők sorából.
