Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Szóval múlt hét pénteken volt a rock, hétfőn bemásztunk a garázsba, mostanra pedig maradt a punk. Elnézünk Mississippibe (Bass Drum of Death), kiderül mit tud egy elmebeteg nyúlmaszkban Arizonából (NOBUNNY), de Illinois-ban is találni említésre méltó formációt (The Orwells). Van aki a San Francisco-i gay punkból hardcore punkra váltott (Hunx and His Punx) illetve meghallgattuk még mik vannak Ausztráliában (Dune Rats, TV Colours).
Bass Drum of Death – Bass Drum of Death
(Innovative Leisure)
A két évvel ezelőtti GB City bemutatkozó nagylemez megmutatta, hogy nem csak a nyugati parton vannak ám menő punkok, hanem mondjuk Mississippiben is. Az egyszemélyesként induló, majd kéttagúra bővülő zenekar ezért is döntött úgy, hogy basznak rendes címet adni az új lemeznek, egyszer úgyis el kell ezt lőni mindenkinek. Nagyon sokáig utáltam az albumot, mert kicsit visszalépésnek tűnt a GB Cityhez képest. Lassabb lett a tempó és eltűnt az a megkülönböztető hangzás, ami kicsit kiemelte őket a gombamód megszaporodó garázspunk formációk közül. Pont azt a két dolgot hagyták el most, ami legjobban állt nekik, helyette pedig csináltak egy kvázi Ty Segall-szólólemezt, csak nem olyan kreatívat, nem olyan energikusat és még csak nem is szól annyira jól. Azért rossznak távolról sem nevezném, vannak egészen ütős dalok, mint a Shattered Me, a White Fright és nem hiába került be a GTA 5-be a Crawling After You sem, ezekben még pont felfedezhetőek azok a részletek, amik miatt annyira jó a 2011-es bemutatkozásuk. A többi dalra viszont ráférne pár gramm amfetamin.
Műfaj: vicces előtag nélküli garázspunk
Pozitív: a jobb számok tényleg állati jók
Negatív: a kevésbé jók viszont rém unalmasak
Legjobb számok: Crawling For You, White Fright, Shattered Me, Bad Raputation
Pontszám: 3/5
The Orwells – Other Voices EP és Who Needs You EP
(Autumn Tone)
Azon a vonalon haladva tovább, hogy a garázspunk nem csak a kaliforniaiaké, a chicagói Orwells például az egyik legizgalmasabb formáció ebben a műfajban. A tavalyi Rember When című bemutatkozásuk kicsit olyan volt, mintha a Hives világ életében Illinois államban élt volna, de Von Bondies is szóba kerülhet, ha nagyon hasonlítani kell valakikhez. Az összehasonlítás azért is adja magát, mert amíg számos hozzájuk hasonló zenekar inkább hangzásban és az élő előadásmódban gondolkozik, addig ők képesek rendes dalokat is írni, amik nem csak részegeskedő próbákon születtek. Ennek már több helyen nyoma volt a tavalyi debütáláson, de ez leginkább a Who Needs You EP-n teljesedik ki, ahol briteket megszégyenítő módon képesek egyszerű gitárzenéből abszolút fülbemászó punkdalokat kreálni. A két EP-n több dal alternatív vagy élő felvétele is szerepel a Remember Whenről, de így együtt tökéletes kapudrogként szolgálnak ahhoz, hogy komolyabb dózisban akarjuk fogyasztani őket.
Műfaj: szakadt amcsi hülye gyerekek Pete Dohertynek képzelik magukat
Pozitív: nem csak eszeveszett gitárnyúzás megy, hanem kifejezetten ügyes, ötletes dalokat írnak
Negatív: Dave Sitek producer megérkezéséig borzalmas szóltak egyes számok
Legjobb dalok: Other Voices, Mallrats, Halloween All Year, Who Needs You, Salvation Is A Parking Lot
Pontszám: 3.5/5 illetve 4/5
TV Colours – Purple Skies, Toxic River
(Dream Damage / Eighteen)
Az idei év egyik legizgalmasabb bemutatkozása az egyszemélyes projektként indult ausztrál TV Colours nevéhez fűződik. A nemrég nálunk is koncertező, élőben zenekarként működő TV Colours már-már újra felfedezte a korai deszkás punk gitártámákat, hogy dobgéppel és rengeteg reverbbel kutyulja össze. Ezzel valami egészen kriptaszerűek néhol a számok, mintha az unalmukban kötelezően garázszenekart kezdő külvárosi fiatalok próbaterem híján valamelyik nagyobb sírhelyre rendezkedtek volna be a temetőben. Azonban nem csak játékos lo-fi punk az egész, Bobby Kill örömmel bújik a saját zajongása mögé, több-kevesebb sikerrel. Kicsit mintha ő sem tudná eldönteni, hogy nincs pénze egy rendes stúdióra álmai punkrock zenekarának vagy csak a fogyaszthatóság miatt nem merészkedik el még mélyebbre káoszban. Viszont tele van a lemez ötletes megoldásokkal, tipikusan nehezen emészthető, de utána jól lakottságot okozó számokkal.
Műfaj: gyári hibás droidpunk
Pozitív: a punkos dalok úgy vágnak a földhöz, ahogy az elvárható
Negatív: a nem punkos dalok kicsit kilógnak a többi közül, de legalább rövidek
Legjobb számok: I Soon Found Out My Lonely Life Wasn't So Pretty, City Nights, Bad Dreams, The Neighborhood, The Kids Are All Grown Up
Pontszám: 4/5
Dune Rats – Smile EP
(szerzői kiadás)
Ha sztereotipizálni kellene azt, milyen zenét játszhat egy átlagos ausztrál szörfös, aki szeret a tengerparton spanglizni és Ramonest hallgatni, akkor biztosan megmutatnám neki a Dune Rats eddigi munkásságát. Az eredetileg kéttagú zenekar egyszerű beach punkot játszik, amit szeretnek stoner popnak hívni, bár ennek semmi köze a hasonló az utóbbi időben hasonlóként jellemzett Arctic Monkeys-lemezekhez. Stoner, mert ezek az arcok tényleg baromi sokat szívnak és pop, mert pofátlan egyszerű, mégis felszabadult, fülbemászó dalokat írnak. Ez a fajta fürdőgatyás garázspunk vagy elsőre bejön vagy soha, előbbi esetén érdemes a srácok eddig zenéit is meghallgatni, tökéletes háttérzene lehet a vénasszonyok nyarának utolsó napjain, amikor még kimész boxerben cigizni a kertbe.
Műfaj: füves-szörfös-deszkás tipikusan ausztrál tengerparti beach punk
Pozitív: annyira feel good az egész, hogy azt már büntetni kéne
Negatív: keményvonalas punkot kedvelő ismerőseid elintézik az egészet Blink-182 hasonlítgatással
Legjobb számok: Red Light Green Light, Fuck It, Stoner Pop
Műfaj: 4/5
Hunx and His Punx - Street Punk
(Hardly Art)
Ha létezik punkzenekar, akiket az első adandó alkalommal megtámadna egy sereg szkinhed, akkor az a Hunx and His Punk. Az olyan remek műfajnevekkel illetett zenekar, mint a queercore, gay punk vagy bubblegum pop, most valamivel keményebbre vette a figurát és elhagyta homoszexuális garázspunkot. Helyette minden a '80-as évek darálásáról szól, a számok még a szokásosnál is rövidebbek illetve Seth Bogart mellett Shannon Shaw (Shannon and the Clams) is egyre többet énekel. Ezzel még nem is lenne igazán baj, csak hát pont az a polgárpukkasztóan deviáns hangulat tűnt el Hunx és a többiek zenéjéből, ami miatt annyira imádni lehet őket. Sajnos kevés az igazán maradandó szám, az egész lepörög kábé 20 perc alatt, de ettől még kevés dologra vágyom jobban, mint egyszer élőben látni őket. Szépen elő is kotrom valahonnan a bőrszerkómat.
Műfaj: Misfits a Kék Osztrigában
Pozitív: egyáltalán nem tett rosszat a zenekarnak ez a street punkos váltás
Negatív: sokkal több homoszexualitást a punkzenébe!
Legjobb számok: Rat Bag, Bad Skin, Mud In Your Eyes, Street Punk, You Think You're Tough, Egg Raid On Mojo
Pontszám: 4/5
NOBUNNY - Secret Songs: Reflections From The Ear Mirror
(Goner Records)
Állítólag Joey Ramone 2001-es, pont húsvétra eső halála ihlette meg Justin Champlint, hogy dzsuvás nyúlmaszkban fellépve létrehozza NOBUNNY karakterét és borzalmasan trashy garázspunkot kezdjen játszani, igen erős Joey Ramone-hatással. NOBUNNY lemezein azért komoly szerepet kap az irónia és a baromkodás, ezért inkább nevezném szórakoztatónak, mint folyamatos orgazmust okozó zenei élménynek. Nagy szerencséje, hogy remekül tud játszani a hangjával, ami amúgy nem túl jó, de legalább sokféleképpen tud affektálni, nyávogni és más ökörségeket produkálni vele. Van itt minden amiből viccet lehet csinálni: bluesparódia, szándékosan túl érzelmes folk meg félperces hardcore punk a füvezésről. Aki szereti beleásni magát ebbe a mostani amerikai garázspunk vonalba, annak elképesztően szórakoztató lehet a Secret Songs, mindenki más viszont örül ha talál 3-4 tényleg dalként működő szerzeményt.
Műfaj: közveszélyes rock and roll
Pozitív: így képzelem az Alice Csodaországbant, ha Joey Ramone írta volna
Negatív: néha már a zene rovására megy a sok ökörködés
Legjobb számok: My Black Space, Bye Bye Roxie, Red Light Love, Little Bo Bitch
Pontszám: 3.5/5
