Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Arctic Monkeys - AM
(Domino/Neon Music)
Ahelyett, hogy megint lejárnánk a kötelező köröket az eddigi Arctic Monkeys-albumok kapcsán, sokkal egyszerűbb mindet egy-egy gimnáziumi osztályhoz hasonlítani. A Whatever People Say I Am, That's What I'm Not az első éved középiskolában, amikor tiszta lappal indulsz és még mindenkinek új vagy, te pedig vagány gyerekként csak úgy lubickolsz a nagyok társaságában. A Favourite Worst Nightmare a gimi második éve, amikor összecsiszolódik egy kemény bagázs az osztályban, és már a tanárok is nagyobb figyelmet szentelnek nektek, amikor négyesével jártok a vécébe, hogy sunyiban bagózzatok. A harmadik év a Humbug, amikor már meg volt az első felsőbb éves csajod, eljárkálsz a végzősök házibulijaiba és a kötelező tesit ellógva spangliztok a fűzfa mögött az iskolaudvaron. Az érettségire viszont össze kell szedni magad, mert még egy nyarat nem tölthetsz el pótvizsgára készüléssel, szóval ideje visszavenni egy kicsit a füvezésből, hogy legalább fizetősre felvegyenek a Suck It and See-vel. Az egyetem viszont már egész más, és a szüleid ultimátuma az állami szakra átkerülésre ebben a fél évben lejár, szóval az AM-mel kell kinőni a tinédzseréveidet és kezdeni valamit az életeddel.
Őszintén szólva nem igazán tudott felvillanyozni az új Arctic Monkeys-album híre, bár most már komolyan aggódom magam miatt, mert ugyanígy voltam a Strokes és a Franz Ferdinand esetében is. Amennyire szeretem Josh Homme munkásságát, annyira untam halálra magam a Humbugon, és a pár fokkal jobb Suck It and See sem nyűgözött le pár dalon kívül. Ezért az AM kapcsán nem is voltak igazán nagy elvárásaim. Pedig négy dalt is kihoztak a lemez megjelenéséig, amelyből három kifejezetten tetszett, de még így se indított be a rendszerváltás előtti autónepperre emlékeztető fizimiskára váltó Alex Turner és társainak új lemeze.
Az ismét bebizonyosodik, hogy Josh Homme és környezetének hatása levakarhatatlan a zenekarról. Az egyébként kiváló dalszerzőként funkcionáló Alex Turner érezhetően a folyamatos progressziót tartja szem előtt, ebbe pedig belefér az is, hogy az első két Arctic Monkeys-lemeztől eltekintve ne legyen többé olyan anyaguk, amihez komolyan erőt kelljen vennie az embernek, hogy igazán észre vegye benne az igazi értékeket. Így viszont türelmetlenebb zenefogyasztó eljut arra a szintre, hogy egy-egy erősebb dalt ismételgetve átrohan a többi, botorkálva kibontakozó dal mellett.
Ez azért nagy kár, mert bizony akadnak kifejezetten erős, a zenekar pályájának legjobbjai közé tartozó szerzemények. Ilyen az abszolút kiemelkedő Why'd You Only Call Me When You're High?, a maga hiphopos basszusjátékával, különleges atmoszférát teremtő gitárhangjaival és a furcsa, rapszerű Turner-énekkel, ami aztán olyan tökéletes refrénre vált, amit a kolléga hiányolt az előző albumról. Egyébként az tényleg szembetűnő, mennyivel konkrétabbak itt a dalszerkezetek bármi más albumhoz képest, amit a britek eddig készítettek. Ott van példának a hasonló tempójú One For The Road, a fejhangú háttérvokállal, az Arabella szédelgős Black Sabbath-idézésével, esetleg még a Do I Wanna Know?, azzal kilátástalan hangulattal és a hosszasan elnyújtott delayezéssel.
Az a furcsa probléma állt elő, hogyha sorrendben hallgatom a számokat, akkor bizony bele-beleunok az egészbe. Szinte mindegyik szám ugyanabban a tempóban íródott, ettől még a jobb dalok is egybefolynak a többivel. Viszont ha véletlenszerű lejátszásra állítom, akkor több időm jut az apróbb részletek érzékelésére, türelmesebbé válok Turnerék lassú építkezéséhez. Így történhet az például, hogy még ezen sorok írásakor sem tudom rendesen eldönteni, hogy akkor ez most tényleg végre a tökéletes amalgám egyvelege a Humbug belassított pszichedéliájának illetve a Suck It and See fanszőrnövesztésének vagy egyszerűen csak beképzelem az egészet, és az egész csak egy egymagamban füvezéssel töltött hosszú hétvége a telek hátsókertjében, ahonnan pont tökéletesen rálátok a nagy büdös semmire.
Lehet csak érzelmileg nem vagyok még azon a szinten, hogy igazán eggyé tudjak válni az Arctic Monkeys sivatagi popzenéjével. Azt viszont én is érzem, hogy még a nekem nem tetsző daloknál (Fireside, Knee Socks, Mad Sounds) is különös odafigyelést szenteltek a hangzásnak és addig gyúrtak a gitárhangzásra, amíg valami egészen markáns, hosszútávon akár új védjeggyé váló sound alakulhasson ki belőle. Viszont ahogy nézem, nem csak én vagyok kissé tanácstalan az ötödik Arctic Monkeys-albummal kapcsolatban. Nem szoktam soha más kritikákat nézegetni a sajátom előtt, de itt most kivételt kellett tennem: miközben mondjuk az NME maximális pontszámot adott rá a 10-ből, addig a Youtube első számő lemezkritikusának számító Needle Drop csak hármat. Az AV Club B+-ra értékelte, a Pitchfork pedig 8/10-re. Amíg én a három és fél és a négy csillag között vacillálok, a Consequence of Sound kihozza az előbbit. Ekkor jövök rá igazán, hogy ha egy lemez ennyire megoszt mindenkit, akkor valószínűleg az én bizonytalanságommal sincs semmi baj. Szóval lehet holnap valamivel kevesebbet adnék, de most éppen ez a lemez négyest ér.
