Lángoló Gitárok

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Az Ivan and the Parazol-tagokról mindig volt egy olyan benyomásunk, hogy itt van egy rakás jóképű budai fiatal, akiknek mindenük megvan ahhoz, hogy hobbiból Mick Jaggert és Keith Richardsot játszanak a pincében. Közben itthon a népszerűségük töretlenül növekszik, idén majdnem az összes fesztiválon felléptek, teltházaztak az A38-on és túl vannak a második amerikai showcase túrájukon. Valamit biztosan tudhatnak, ezért is ültünk le beszélgetni Vitáris Iván frontemberrel illetve Simon Bálint dobossal, hogy meséljenek a New York-i CBGB fesztiválról, az évek óta döglődő magyar rockzenéről. Az interjú mellett kezdésnek rögtön egy új dalt is bemutatunk, ami a csapat jövő tavaszra várható nagylemezén lesz majd rajta. (Amerikai fotók: Róder András)

CBGB

Még az év első felében ment ki a zenekar arra az SXSW fesztiválra, ami az Egyesült Államok egyik legfontosabb showcase eseménye. Ez egy óriási összművészeti fesztivál a texasi Austinban, amit kicsit úgy kell elképzelni, mint a Művészetek Völgyét, csak kézművesek és töki pompos helyett a legmenőbb aktuális és feltörekvő zenekarok játszanak alig párszáz fős helyeken, közben filmvetítések és előadások zajlanak a város minden szegletében. Járt már itt korábban a Moog és a Volkova Sisters is nem titkoltan azzal a céllal, hogy felkeltsék az ilyenkor mindenhol feltűnő ügynökök és menedzserek érdeklődését.

Vitáris Iván: Úgy fogtuk fel a magyarországi és az amerikai karrierünk építését, hogy láttuk magunk előtt azokat a célokat, amiket el kell érnünk a következő két évben. Egyértelmű volt, hogy fél év után vissza kell térnünk Amerikába, és a CBGB-s lehetőség már az SXSW alatt adva volt, most pedig ismét van egy hasonló rendezvény, ahol szívesen várnak minket. Szépen lassan építkezünk, nem megyünk vissza azonnal egy pici klubturnéra, hanem jöjjön csak ismét egy showcase fesztivál, már New Yorkban, aminek fontosságát szerintem nem is kell külön kiemelni. New York a világ közepe, minden minket érdeklő hír epicentruma. Amikor például itthon már mindenki Banksy Central Parkos akciójáról beszélt, akkor mi a saját szemünkkel láttuk az egyik hatalmas installációjat azzal a klubbal szemben, ahol aznap felléptünk. Az egész környék tele volt olyan helyekkel, akik azzal reklámozták magukat, hogy Banksy itt issza a kávéját. Mi meg ilyen helyeken játszottunk.

A legendás CBGB klubot a rock- és punkzene kedvelőinek nem kell bemutatni, sajnos már nincs az eredeti helyén, viszont a névre ruhamárkát építő vállalkozás tavaly zenei fesztivált indított, ahol az Ivan and the Parazol idén fel is lépett. Az esemény még gyerekcipőben jár, de az elképzelés az SXSW-hoz hasonlóan gyorsan kinőheti magát.

Simon Bálint: Úton-útfélen valamilyen szinten magát fontos embernek tartó figurákba botlottunk. A buszon például volt egy öregasszony, aki elkezdte nekünk magyarázni, hogy ő az Albert herceg fotósa volt. Na, persze, otthon a 7-es busz is tele van ilyen nyugdíjasokkal. Kábé nevettünk, amikor mondta, hogy szervez nekünk fellépést Monacóba, majd utána rákerestünk a neten és tényleg nem kamuzott. És ez csak egy véletlenszerű találkozás a buszon.

Nem számít egyáltalán lehetetlen feladatnak kijutni egy ilyen amerikai showcase-re, azonban mindig adja magát a kérdés, hogy a klassz emlékeken és menő Instagram-képeken kívül mennyire van értelme ennek.

Simon Bálint: Ha tényleg be akarsz törni az amerikai piacra, akkor ez egy kézenfekvő lehetőség. Mindennél fontosabb az ott megszerzett kapcsolati rendszer, nekünk pedig azóta beindultak olyan tárgyalások, amiken most hónapokig tudunk dolgozni.

A zenekar leszerződött egy publishing céggel és azzal a Panaché Bookinggal is tárgyalnak az amerikai képviseletükről, ahol többek között olyan menő garázsrock zenekarok és előadók vannak, mint Ty Segall, Mikal Cronin vagy a Thee Oh Sees.

Huszonéves létére a két zenész nagyon profin áll hozzá zenekar menedzseléséhez és úgy kezelik reálisan a lehetőségeiket, hogy közben nem tűnnek egy pillanatra sem idealistának.

Vitáris Iván: Tegnap például Jancsó Gáborral beszéltem a Blahalouisianából, mert már említettük nekik az SXSW-s lehetőséget, és most beneveztek. Nagyon örülnénk neki, ha még több hazai zenekar gondolkodna úgy, hogy egyáltalán nem elérhetetlen egy ilyen rendezvény, viszont akkor zenélésén kívüli teendőket is nagyon komolyan kell venni. Először nekünk is ködösített mindenki, hogy mi mennyibe fog kerülni, én viszont már konkrét számokkal meg tudom nekik mondani, hogy mennyit kell költeni hangszerbérlésre és mondjuk autóra. Basszus, itt a lehetőség mindenki számára, amivel élni lehet, tessék kihasználni.

Persze ilyenkor mindenkiben felmerül, hogy mégis honnan van a pénz ilyenre, de Simon még a kérdésem végét sem várja meg.

Simon Bálint: Nem árulunk zsákbamacskát, kerekperec megmondjuk mindenkinek, hogy zenekari pénzből jutottunk ki Amerikába. Ez a koncertekből és jogdíjakból folyt be, de az sem titok, hogy az első utunkra az NKA-nál pályáztunk. De azt ne higgye senki, hogy vastagon jöttünk haza, mivel egy árva fityinget nem kerestünk, de nem is ezért mentünk ki.

A főfellépésen a Bass Drum of Death és a Black Keys-frontember által pátyolgatott Hanni El Khatib előtt léptek fel.

Vitáris Iván: Mi eredetileg csak egyszer léptünk volna fel, mert csak az SXSW-n is kiemelt zenekaroknak volt több koncertje, mint mondjuk a FIDLAR vagy a Vampire Weekend. Aztán azért mert külföldiek voltunk, valamiért sztárzenekar státuszba soroltak minket és összesen négy alkalommal álltunk színpadra.

Fotó: Mozsi Gábor/Index.hu (A képen balról jobbra: Simon Bálint, Vitáris Iván)

Hol van a magyar rock and roll?

Az Ivan nd the Parazol esetében is mindig felmerül, hogy az angolul éneklő magyar zenekarok hamar elérik itthon a saját korlátaikat és nem tudnak akkora közönséghez eljutni, mint a Quimby, a Tankcsapda, a Kispál és a Borz, vagy most a Punnany Massif.

Simon Bálint: Viszont mondj olyan hazai zenekart, aki magyar nyelven világhírű lett. Közben meg hány olyan angolszász előadó vagy zenekar van, akiket imádnak itthon a ’70-es évek óta, legyen szó Beatlesről vagy Led Zeppelinről?

Vitáris Iván: Amikor jöttem pont a Frenreisz ment át előttem a Range Roverjével, a Skorpió-Omega-LGT példát akartam itt felhozni. Ők azért elég népszerűek voltak a keleti blokkban is, csak nem engedte őket a rendszer kitörni, pedig pár lépésre voltak a világhírtől. Érted, Jack Bruce a Creamből szájharmonikázik az LGT Angliában felvett lemezén, de egyszerűen a rendszer az útjukba állt. Na, ez ma már nincsen, szóval miért beszélünk még mindig arról, hogy milyen nyelven kell énekelnem?

Az együttes egyébkánt tavaly hozta ki a bemutatkozó nagylemezét itthon, de persze ők is gondolkodnak azon, hogy érdemes lenne külföldön megjelentetni a következőt.

Vitáris Iván: De még ez sem számít, mert ma már a világ bármely pontjára eljuttathatom a zenémet.

Az együttes képviselte Magyarországot idén az MTV EMA legjobb magyar előadó díj megnyerése után a regionális döntőben.

Vitáris Iván: Olyanokkal versenyeztünk, akiknek két-hárommillió lájkjuk van, de legalább mi voltunk az egyetlen rock and roll zenekar a mezőnyben. Konkrétan Miley Cyrus, One Direction, Justin Bieber meg Avicii mellett léptünk volna fel, ha eljutunk odáig.

Korábbi találkozásaink során többször előkerült, hogy mintha Magyarországon teljesen eltűnt volna az a fiatal közeg, ami igényli a nem ciki amerikai rockzenét. Alig találni hasonló együtteseket itthon, ha mégis, arról csak egy szűk közeg tud.

Vitáris Iván: Vannak olyan tehetséges rock and roll bandák, mint a Headbengs vagy a Junkie Jack Flash. Ők is bizonyítják hogy a magyar rockzenének van létjogosultsága és jövője, jó lenne, ha az ilyen zenekarokat is felfedezné a rádió és a média.

Azt azért ők is bevallják, hogy az említettekhez képest sokkal profibb háttérrel rendelkeznek, az első tehetségkutatós győzelmük és rádiós daluk után kerestek ügyvédet és menedzsmentet. Ezt annyira komolyan vették, hogy jó időre háttérbe kerültek a korosztályuk számára meghatározó dolgok, mint az egyetemi vizsgák vagy a barátnők. Persze akadnak olyanok, akik szerint az ennyire tudatos karrierépítés egyáltalán nem rock and roll, de Vitáris erre egész egyszerűen Rolling Stonest és Keith Richards könyvét hozza fel példának. Az ilyen szintű tudatosság nélkül itthon sem lehet eredményeket elérni. A reklámszakmában dolgozó Simon Bálint fogja meg a lényeget.

Simon Bálint: A zenekarok ma két dologból élnek: a produktumból és a médiából. Ha nincs média, akkor nem jutunk el az emberekhez, ezért nem is mondunk nemet semmi olyan felkérésre, amivel eljuthatunk az emberekhez. Ahhoz Paul McCartneynak kell lenni, hogy már válogathass a szereplési lehetőségek között.

Menjek vagy maradjak?

Régi probléma, hogy itthon erősen korlátozottak a lehetőségek, hogy valaki nemzetközi szinten is értékelhető minőségű rocklemezt vegyen fel, ezért természetesen az ő esetükben is szóba kerül a külföldi együttműködés.

Vitáris Iván: New Yorkban találkoztunk Ron Thaler producerrel, aki felajánlotta, hogy ordenáré sok pénzért megcsinálja a felvételeket, cserébe választhatunk, hogy New Yorkban, Párizsban vagy Kanadában stúdiózzunk. Róla annyit kell tudni, hogy Alicia Keysszel is dolgozott együtt, amiért Grammy-díjat is kapott. Ezzel állítólag új ajtók nyílnának előttünk és húsz lépcsőfokot vennénk be egyszerre, de semmi sincs garantálva. Eközben persze beszéltünk itthon Jappánnal, Tövisházi Ambrussal és a már felvett két dalunkkal dolgozó Deutsch Gáborral is. Sajnos azonban a megfelelő technika egyszerűen nem áll itthon rendelkezésre. Marha jó stúdiók vannak itthon, de nem ehhez a zenéhez. Sok zenekar itthon is fel tud venni egy állati jól szóló albumot, de például a nekünk szükséges analóg megoldásokra errefelé sehol sincs lehetőség. A következő hónapok így effektíve arról szólnak, hogy össze tudunk-e szedni ennyi pénz és be tudjuk ezt ebbe fektetni vagy maradjunk inkább itthon. Most emiatt a lemez is csúszik, egyelőre 2014 elejét vagy a tavaszi időszakot tudjuk elképzelni a megjelenéshez.

Két napja képbe került a The Verve és a Kaiser Chiefs lemezein is dolgozó brit producer, és emiatt most tényleg nagy dilemmában vannak.

Simon Bálint: Saját pénzből ezt már nem tudnánk fizetni, befektetőt kell találnunk, ha tényleg meg akarjuk tenni azokat a lépéseket, amik az álmaink eléréséhez vezetnek.

Itthon már nem újdonság, hogy a hazai előadóknak és csapatoknak szponzoraik vannak, érdekes módon valahogy eddig az Ivan and the Parazolt elkerülték az ilyen lehetőségek.

Simon Bálint: Ebben azért mi is hunyók vagyunk, mert nem is kerestünk cégeket. Naiv módon azt vártuk, hogy egy bizonyos szint után majd ők jönnek hozzánk. Ez nem történt meg, és pont Amerikában láttuk azt, hogy a már pár száz embert megmozgató zenekarok mögött minimum egy hangszermárka van, akik mondjuk dobokkal, bőrökkel vagy cinekkel támogatják őket. Egy dán együttes dobosával beszélgettem erről, hogy ő konkrétan olyan felszerelést kap, amelyik márkához ragaszkodik, de ha egyik sem támogatja őket, akkor az állam fizeti a felszerelésüket. És ez igaz egész Skandináviára illetve a Benelux államokra.

Persze ők sem élnek álomvilágban, tisztában vannak vele, hogy hiába fele akkora Dánia vagy Hollandia, egyszerűen még így is nagyobb ott a piac köszönhetően a gazdasági előnyüknek, így teljesen alap, hogy minden nyugati zenekar jó cuccal, minőségi hangszerekkel lép fel. Ehhez Vitáris Iván még hozzáteszi, hogy hiába van 2013, még mindig érezni a szocializmus nyomát az országon, és az emberekben.

Fotó: Mozsi Gábor/Index.hu

Támogatás nélkül is megy, de azért jól jönne néha

Itthon ezért is van óriási szükség a PANKKK megszüntetése után a Nemzeti Kulturális Alapra, aminek köszönhetően az amerikai út mellett a lemezfelvételhez is támogatást nyertek.

Simon Bálint: Végre rájöttek a zenekarok itthon is, hogy megéri pályázni az NKA-nál, mert nyitottak a könnyűzene támogatására, legyen szó turnéról, klipről, lemezről vagy bármiről. Persze látjuk mi is, hogy a magyar hagyományokra épülő produkciók nagyobb támogatást kapnak.

Itt a két zenész összevitatkozik. Mindketten érzékelik, hogy a mai magyar kormány egyértelműen a népi folklór felé akarja eltolni az itthoni művészeti támogatások jelentős részét. Itt veti fel Vitáris, hogy érdemes lenne kettéválasztani a könnyű- és népzenét, mert mindkettőnek szükség van a támogatásra, a mostani rendszer miatt azonban a mérleg nyelve túlságosan az egyik oldalra billen.

Vitáris Iván: A Kopaszkutyában is elmondják, hogy le kell menni kutyába és angolul kell énekelni, most meg a 21. században azon sírunk, hogy magyarul kell énekelni, a magyar értékeknek megfelelően. A Hobóék azért harcoltak, hogy a Tobacco Road mehessen angolul, most meg a teljes ellenkezőjét akarják mindenkire ráerőltetni. Ahogy már te sem, úgy mi sem éltük meg a szocializmust, mégis itt sír mindenki a totális szabadság közepén. Egyre jobban nyílik ki és törik szét az a kalitka, amibe az előző évtizedekben zártak minket, és ez illetve az utánunk jövő generáció már megszabadul ettől, ha akarja a rendszer, ha nem.