Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Aki nem talált kedvencre az tavalyi Daft Punk- Arcade Fire- és Kanye West-lemezek között, és még az új
Eminem is hidegen hagyja, azoknak szól ez a poszt. Cikkünkben 2013 legfurcsább, legsokkolóbb és legnehezebben emészthetőbb magyar produkcióiból nyújtunk át egy csokorral. Van itt Kárpátia-feldolgozás, orosz-magyar instrumentál, és még azt is megtudhatjuk, milyen szálak fűzik Rihannát a szado-mazóhoz.
Halalnihil – Anyaszaggató
Halalnihil nem csak az egész magyar noise-színtérből a legdurvább, de nemzetközi viszonylatban is az egyik leghangosabb, és minden kétséget kizáróan, a legelvetemültebb mondanivalóval rendelkező előadó. A Megbaszni minden rákos embert a földön szerzője idén ugyan több power electronics lemezt is kiadott, a legmeglepőbb mégis az Anyaszaggató, amellyel a zajzene egy újabb alstílusát is megteremtette, mégpedig az „extrém spoken word”-öt. A felvételekhez csupán egy keverőt és egy mikrofont használva, furcsa gerjedések közepette beszél a magyar anyukákról. A lemez igazán zavarba ejtő, hiszen nem lehet eldönteni, hogy mennyire komoly, és jogosan jut eszünkbe a közhely, miszerint a zsenit csak egy hajszál választja el az őrülttől.
Ana Venus – Loud Harsh Noise
A hazai zaj jeles képviselője, Ana Venus idei Loud Harsh Noise című lemezének koncepciója egy szado-mazó fantázián alapszik, melynek középpontjában Rihanna áll. Az album borítója az énekesnő Loud című lemezét figurázza ki, melynek képeit Venus majdhogynem a legapróbb részletekig saját szájízére formálta. A nyolc számon keresztül hallható, sikolyokkal és ordításokkal teletűzdelt pedálpumpálás pszichedelikus, extrém és hiperintenzív. A dadaista delíriumot néhol megtöri egy-két félreérthetetlen nyögés, nyöszörgés, hogy aztán ismét ránk zúduljon a zajorgia, amit az előadó „ultimate fucking rock’n’roll”-ként aposztrofál. Minden esetre annyi biztosnak tűnik, hogy az olyan számcímeket, mint a Whip Rihanna, vagy a Spank Rihanna még Chris Brown is megirigyelné.
Létrák – Létrák
Egy ember basszusgitáron játszik, egy másik meg egy létrán üti a ritmust, és ezt színesítik özönvíz előtti puttyogó hangok egy laptopból. Már ezen leírás is sejteti, hogy nem szokványos punkzenével állunk szemben, ám ha ehhez hozzátesszük, hogy az énekes-dobosa többek között Chewbaccáról énekel, akkor már pedzegethetjük, miféle terepen is mozognak a Létrák. Zenéjük hol játékosan könnyed, hol maróan szatirikus, de mindenképpen művészi és – nem utolsó sorban – szórakoztató. A banda zsenialitását mi sem tükrözi jobban, mint hogy a Kárpátia Menetel a század című szerzeményére rímelve a lemez a Beverem a század instant-klasszikussal kezdődik. Akinek ismerősen cseng a Csermanek Lakótelep, vagy a Büdösök neve, az semmiképp se hagyja ki a duó első (egyébként egy élő fellépésen rögzített) lemezét, a többiek pedig próbálják felvenni a tempót a mosolyogtatóan depresszív punk elleni punklázadással.
Safe Sex – Szomorú vasárnap
Az egyszemélyes Safe Sex zenekar death industriallal boldogítja a népet. Az instrumentális együttes imázsához a kiakasztó performansz épp annyira hozzátartozik, mint a nyomasztó atmoszférájú zene. Az előadások nagyrészt abban merülnek ki, hogy a frontember, zsákkal a fején vigyázban áll, majd az utolsó pár percben felpofozza magát. A Szomorú vasárnap tökéletes képet fest arról, milyen az, amikor valaki egy csillagközi rombolón utolsó túlélőként bujkál a zombivá alakult katonák elől. A lemez monotonon építkező, nyomasztó, és szuicid, amelynek CD formátumát az előadó a vérével festette be, a szó legszorosabb értelmében. A nehezen emészthető zenék kategóriájában a Safe Sex az idei év egyik legérdekesebb hazai termése, amellyel pillanatok alatt öngyilkos szektát csinálhatunk bármely szilveszteri házibuliból.
Solemkin – Pure Luxury
Az orosz Távol-Keletről érkező Solemkin a fagyos Magadan városában látta meg a napvilágot, majd 12 éves korában – saját bevallása szerint egy próbababákkal teli dobozban – érkezett Budapestre. Első, Pure Luxury című önálló lemeze ehhez mérten jéghideg és kísérteties. Az öt instrumentális opuszt felsorakoztató albumon végig azt érezni, mintha ott motoszkálna a háttérben valami kis állat, miközben beleveszünk a sötét tónusú zongorák és a szarrá torzított dobok apokalipszisába. Solemkin jó arányérzékkel adagolj a zajba torkolló, beteg gitártémákat, és a harmincas évek Drakula filmjeit idéző melódiákat. A kicsivel több, mint húszpereces anyag egy vérfagyasztóan szórakoztató kirándulás a kísérleti zene világába.
