Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Úgy látszik, tényleg alig maradt kiadó, aki még érdemben foglalkozna lemezkiadással a népzenére, világzenére, új-folkra kalibrálva, miközben anyag persze van bőven, csak hát a lemezipar alakult át rendesen, már ha egyáltalán beszélhetünk még lemeziparról abban az értelemben, ahogy eddig. Nyilván nem. Az a két-három kiadó, viszont aki aktív, mintha nem lassítana, legalábbis látszatra nem, nemrég a Trottel Records féle, majd a Fonós lemezekről írtunk itt. Persze, hogy milyen küzdelem ma már CD-t kiadni, sőt eladni, az megérne egy külön kört, de most nézzük az új felhozatalt, ami három Gryllus Kiadós albumként került elénk.
Ferenczi György Csíkhágó Blues-a nem a Rackajam zenekarával készült, valamiféle szólólemez, de nem abban az értelemben, ahogy általában ezt a fogalmat kezeljük. A cím szójátéka már sejteti, hogy itt valamiféle újabb állomásához érkeztünk a magyar népzene és a blues, vagy szélesebben értelmezve a rockandroll találkozásában. Ha ez a törekvés nem tűnt fel valakinek, pedig érdeklődne, akkor ezzel a lemezzel kezdheti is. Nagyon minimál a dolog, Ferenczi György herflizésén, azaz szájharmonikázásán kívül csak Pintér Zsolt mandolinjátéka színez néha, és olyankor már úgy érezhetjük, mintha teljes zenekar szólna, olyankor élhetjük át leginkább a dalszerűséget, máskor mintha tényleg csak a hegedű, vagy a brácsa szólama lenne erre a népzenénél szokatlan hangszerre átírva. A lényeg egyébként pont ez, Ferenczi a kísérőfüzetben részletesen be is számol arról, mi vezette el eddig az anyagig. Az utóbbi években zavarni kezdte, hogy a blues-harmonika sajátos hangolásából fakadóan nem egészen alkalmas a chromatikus muzsikálásra, hiányoznak róla kulcsfontosságú hangok, és nem lehetséges ezért rajta népzenei dallamokat egy az egyben muzsikálni. Mivel azonban Ferenczi az elmúlt 25 évben ráállt, hogy a két kultúrát összekapcsolja zenészként, a fellépő zavart valahogy el kellett hárítani. A megoldáshoz akkor került közel, amikor az interneten rátalált egy ír harmonikás, Brendan Power X-reed nevű találmányára, aminek ráadásul van egy magyar fejlesztője is, és „építettek egy olyan szárharmonikát, ami tökéletesen alkalmas a magyar autentikus népzene interpretálására, sőt továbbgondolására; négy hónapja gyakorlok, és az összes általam megtanult hegedűs zene ömlik át a herflibe” – írja Ferenczi a bookletben. És született egy új utakat kereső (majdnem) instrumentális lemez, aminek igen jót tettek a felvételi körülményei: bezárkóztak Székelyföldön, a Bálványoson egy baráti család villájába, befűtöttek a kandallóba, majd bekapcsoltak egy iPhone-t – és az eredményen valóban érezni a füstös pernyeillatot, azt a szabadon szárnyaló magányos befelé fordulást, ami egyébként is jót tesz a blues-életérzésnek. Bár azt is írja Ferenczi, hogy még vagy két év szükségeltetik az új metodikára való átálláshoz, ezt most kapunyitónak szánta és nagyon várja, hogy fiatal népzenészek rátaláljanak erre az újdonságra. De ez ne ijesszen el bennünket, érdekes és szívet melengető utazásra számíthat, aki vele tart, nekünk, hallgatóknak nem kell éveket várni, amíg tovább érik a dolog - szervesebben is be lehet kapcsolódni a dologba. Mivel a lemez felépítésénél filmszerű történetben gondolkodtak (és már született is egy megfejtés, Lackfi János költő ötletét tartalmazza is a booklet), várják Facebook-oldalukra a forgatókönyv ötleteket, és amelyiket a legjobbnak találják, abból forgatnak is egy filmet azzal az iPhone-nal, amivel a lemezt rögzítették.
Míg Ferenczi régről ismert hagyományoknak keres új utakat, addig a pécsi Szélkiáltó másfajta hagyományőrzésben érdekelt, mégpedig abban, hogy amit közel negyven év alatt felépítettek, az ne valami elöregedett és elgémberedett torzóvá merevedjen, hanem a lehető legfrissebben tartsák. A verséneklés egyik legklasszikusabb zenekarától van szó, a Kaláka, Sebő Ferenc és néhány úgynevezett régi-zenét játszó zenekar mellett a legnemesebb hagyományát ápolják ennek a nem éppen könnyű műfajnak. A Szélkiáltó hangszerelésében, megszólalásában, egyáltalán dalkezelésében a Kaláka testvérzenekara, a megidézett versek minden rezdülését kihangsúlyozó, mélyen és végtelenül emberséges zene ez, olyan értékek mentén és hangulati ízekkel, amire azért talán még sokan vágynak korunkban is, és amiben igen jól esik elmerülni, megidézve egy tán sosem volt világot. Nagyon erős képiséggel bírnak a dalok, ahogy a verseket hangszerelésben és zeneileg lekövetik, filmeken és klipeken kiművelt elménk simán le is forgatja hallgatás közben a saját kisfilmeket – én például azon kaptam magam, hogy különböző beállításokat képzelek el időnként nagyszámú statisztasereggel és azok variációit tárgyalom meg magamban. A Hymnus a borhoz címében elárulja tematikáját, de azt nem, hogy az eddigi legjobb és legerősebb Szélkiáltó lemez született meg általa, úgy látszik rájuk is igaz, amit a kísérő füzetben írnak, hogy a jó és nemes bor élvezete olyan szellemi magasságokba képes eljuttatni, amit József Attila így fogalmazott meg: „csók az élet ajakán”. Számtalan hangulaton át utazhatunk végig ebben a háromnegyed órában, és a téma csak elsőre tűnik kötöttnek, hiszen többek közt olyan költők verseiről van szó, mint Robert Burns, Petőfi Sándor, József Attila, Babits Mihály és Heltai Jenő, akik képesek voltak bármit úgy megfogalmazni, hogy az az élet teljességét is magához ölelje. A Szélkiáltó pedig valóban méltó megzenésítője ezeknek a gyöngyszemeknek, határtalan életszeretet és áradó kedv járja át az album minden pillanatát. Ehhez feltétlenül még inni sem kell, olyan mámor járja át, amiről Hamvas Béla így írt: „helyesen jó bort csak az tud inni, aki múzsai nevelésben részesült, állandóan költőket olvas, muzsikát legalább hallgat, ha maga nem is csinál, és képekben gyönyörködik”. A Szélkiáltó szerencsére épp eléggé avatott ahhoz, hogy muzsikát is csináljon hozzá.
Ugyancsak az avatott körből való a Romengo is, aki most jelentette meg a Gryllus Kiadónál második albumát Nagyecsed - Budapest címmel. Az elsőtől (Kétháné, 2010) kifejezetten tűzbe jöttem, amit ez a banda tud, azt manapság szinte senki. És nem csak azért, mert kifejezetten vérbő, sűrű autentikus cigányzenével egyre kevesebb banda áll elő, ők a kilencvenes évekbeli aranykorban is az élmezőnybe tartoztak volna, amikor jól ment a műfaj szekere. Az első lemezzel úgy jártam, hogy miközben kerestem rajta a fogást, el is felejtettem, hogy írni akarok róla, és napokon át csak újrahallgattam, egyre mélyebben engedve beszippantani magam a világába, így most egyrészt volt mihez viszonyítani, másrészt viszont illett mindezt kicsit feledni is. Aztán kiderült, hogy ennek semmi jelentősége, az a nyers erő és elementáris dinamika most is maximumon húz, a hangszeres játék, a hangszerelés, az énekhangok, és különösen a borítón külön is feltüntetett Lakatos Mónika hangja és énekstílusa olyan élő minőséget sugároz, mintha itt muzsikálnának a szobában. Az album tematikája a Nagyecsed – Budapest tengely mentén lett szerkesztve, az öttagú zenekarból hárman nagyecsedi születésűek (Rostás Mihály Mazsi, Balogh Tibor és Lakatos János Guszti), ketten pedig budapestiek (Lakatos Mónika és Rosonczy-Kovács Mihály). Nagyecsed „a szatmári muzsika fellegvára”, az is multikulti központnak számít tehát, nem csak a főváros, de a szálak persze itt értek össze: „Budapesten találkozik végtelen gazdagságú kultúránk minden része egymással és a nyugati zenével. Itt ismertük meg a vonós magyar népzenét, más hazai műfajok legszebb dallamait, és innen kerülhettünk kapcsolatba az európai cigányság olyan képviselőivel is, mint a spanyol flamenco gitáros Juan de Lerida”. A spanyol gitáros és zenekara három dalban is közreműködik, de ezek sem lógnak ki az összképből, akárcsak az egyéb kikacsintások. A kalotaszegi hajnali szépséges hegedűtémája például kifejezetten üdítő pillanat úgy középtájon, és az olyan vendégek sajátos játékstílusa, mint Dresch Mihály (szaxofon, fuhun) és Lukács Miklós (cimbalom) szintén szervesen illeszkednek az album egészének szövetébe. Multikulti zenéknél előfordulhat, hogy bár rendben van a dolog, csak kicsit már sok a jóból, túl sok a szín, a forgatagban elvész valami útközben – a Romengo esetében egészen más a helyzet, nagyon eltalált és egységes világa van, a plusz elemek éppen hogy kihangsúlyozzák a lényeget, olyan fűszerek a főfogáshoz, amitől az alapkarakter csak még jobban érvényesül. Az a bizonyos lényeg pedig így hangzik: „Ének, szájbőgő, kanna, kanál, teknő, tambura… Századokon átívelő hallgatók és pergetők; a magyarság cigány képviselőiként ezzel tudjuk gazdagítani országunk kultúráját.”
