Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Tudjátok, van az az érzés, amikor tíz minősíthetetlenül rossz vagy maximum közepes lemez után rátalálsz arra az egyre, amire nem nyomsz egyből shift+delete-et, sőt, idővel nagyon jóban lesztek egymással. Hiába van telerakva a playlisted mindenféle más cuccal, valahogy mindig annál az egynél kötsz ki, de sokadik hallgatás után sem tud annyira kiüresedni, hogy simán továbblépj. Na ilyen idei lemezekből bátorkodtam összeszedni nem kevesebb, mint 15 darabot, szigorúan az elektronika területére koncentrálva. Ezen lista első harmadát olvashatjátok most, erősorrend nélkül, folytatás a napokban következik. Osztályozástól itt eltekintenék, beszéljenek inkább a szavak, még ha nagyobb nyűg is végigolvasni az egyperceseket, mint rápillantani a perjel két oldalán lévő számra.
Kangding Ray – Solens Arc
(Raster Noton)
Kangding Ray (azaz David Letellier) francia gyerek, de már évek óta Berlinben él életvitelszerűen, ezt még akkor is meg tudjuk mondani, ha nem tudjuk az eredeti nevét, meg nem olvastunk róla egyetlen életrajzot sem, annyira germánul hangzik a zenéje. Egyebek mellett ilyen hanginstallációkkal is foglalkozik, de a Boiler Room történetének egyik legjobb élő show-ját is lerakta már az asztalra. Noha korábban is próbálkozott már a műfajjal, úgy tűnik, mostanra, a negyedik szerzői albumára találta csak meg igazán önmagát: a Solens Arc-on ugyanis úgy nyúl a technóhoz, hogy beleadja az előző három IDM-absztrakt lemezének minden tudását. Persze ez is tele van experimentálisabb dolgokkal, sőt, még ambient is akad rajta, de a lemezt egyértelműen az Evento-Blank Empire-Amber Decay techno-gerinc húzza össze egy nagy analóg, organikus, fizikális masszává.
Francis Harris – Minutes Of Sleep
(Scissor & Thread)
Ha majd egyszer az unokám megkérdezi, hogy te, nagypapa, mégis milyen volt a house 2014-ben, akkor én habozás nélkül ezt az albumot fogom betenni neki. Rá lehet fogni, hogy kicsit nagyobb hangsúlyt kapott rajta az ambient, mint azt egy house-lemeznél kellene, meg hogy egy-egy felvételben már-már irritálóra vannak belőve a mélyek, de Francis Harris (aki az Adultnapper-projektjét kicsit háttérbe tolta mostanában) itt azért többnyire kijavít mindent, ami az első lemezén, a 2012-es Leland-en még hibádzott. A Minutes Of Sleep-et már csak a Lean Back és a You Can Always Leave miatt is érdemes meghallgatni, house és jazz már régen szólt ilyen szépen együtt.
Tensnake – Glow
(Virgin EMI/Astralwerks)
Tensnake első albumától nem vártam túl sokat, ő szerintem tipikusan az a producer, akinek nem abba az irányba kellett volna továbbmennie, mint amerre mondjuk a Coma Cat, In The End (I Want You To Cry), Holding Back (My Love) után elindult, viszont a Glow című debütlemeze legnagyobb meglepetésemre egy egész kellemes, kompakt diszkópop anyag lett. Persze a világot nem ezzel fogja megváltani, de a többek között Stuart Price (aka Jacques Lu Cont, aka Les Rhytmes Digitales, aka Madonna egyik producere), Jamie Liddell, vagy MNEK segítségével összehozott korong szépen halad végig azon az úton, amit előre belőtt magának, mégis több szimpla biztonsági játéknál. Legnagyobb hátránya viszont, hogy a trekkek alig merészkednek 4 perc fölé, ami viszont igen (például a No Relief), annak meg nem igazán kéne. De sebaj, így legalább kaptunk egy olyan travel-size-disco kisokost, ami tényleg bármikor elővehető. Alább a Nile Rodgers-szel és Fiorával közösen felvett Love Sublime hallható, ami eddig simán az év egyik legnagyobb slágere.
French Fries – Kepler
(ClekClekBoom)
Az az album, aminek ennyire cool borítója van, rossz nem nagyon lehet. A francia French Fries korábbi anyagai egyáltalán nem ilyen lemezt vetítettek előre (például a teljesen poénra vett Yo Vogue, vagy a tiszta uk bass-re épülő Hugz), a Kepler viszont ezekkel szemben főleg azt mutatja meg, hogy még mindig mi mindent lehet szintikkel kihozni a klasszikus detroit technóból, az űrutazás koncepciójára felépítve. Nagyon is sokat. Persze a játékosságot itt sem adja fel teljesen a párizsi producer, az olyan számok, mint a Machine, vagy a Journey To Kepler olyasmi hangulatot hoznak, mintha Dave Bowman, Frank Poole, és HAL-9000 mondjuk székely viccekkel múlatta volna az időt útban a Jupiter felé.
Brock Van Wey – Home
(Echospace Detroit)
Az amúgy belga, de mostanság jó ideje Kínában élő ambient/dubtechno producer Brock Van Wey (vagyis bvdub) Home című duplájára nézhetünk úgy is, mint az eddigi életművének összefoglalása. Erre egyrészt a címből, másrészt meg a kiadóból következtethetünk; az album ugyanis az Echospace-nél jött ki, csakúgy mint Brock első komolyabb sikere, a White Clouds Drift On And On. Van Weyt sokan vádolják terjengősséggel, illetve a mennyiség minőség elé helyezésével (évi 4-5 albumot simán összerak), de erre az éjsötét ambient-lemezre mintha csak azokat a dalokat tette volna fel, amik eddig benne maradtak valamiért, most meg egyben ránk zúdítja őket. Jó, ez kicsit nyálasan hangzik, de tényleg így van: a vokálminták, textúrák és a puha basszusok kevésszer álltak ilyen jól együtt nála. A Home gigantikus, több mint két órás játékideje sokakat riaszthat vissza, nem alaptalanul, ezt egyben nagyon nagy vállalkozás ledarálni.
