Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Hazafelé az jutott eszembe, hogy a kilencvenes évek elején Miskolcon két alkalommal is több órát vártam hiába az egyik helyi, kissé alkoholista lemezboltos "Rögtön jövök" táblája előtt. Végül harmadszorra csak sikerült megvennem a Somewhere in Time albumot bakeliten, amit egyébként azért válaszottam első vételnek a kirakatban lévő három Maiden-lemez közül, mert annak tetszett a legjobban a borítója. Ez az esemény később nagy hatással volt az életemre, hosszú hajat növesztettem, elkezdtem különféle szeszesitalokat fogyasztani, szóval igazi rocker lettem, később még gitároztam is mindenféle zenekarokban belsőépítész vagy altatóorvosi pálya helyett. Ma már szívesebben lennék szénégető, de az ilyen estékért, mint a tegnapi, még mindig megéri ez az életforma, ugyanis az Iron Maiden 2014-ben is a nagybetűs metálzenekar, jeléntősebb konkurencia nélkül. (Fotók: Huszti István/Index.hu)
Először is, több pályatársától eltérően ez a banda tud méltósággal korosodni. Együtt megvannak már vagy négyszáz évesek, ehhez képest még mindig sokkal jobban néznek ki, mint a rajongóik nagy része, engem is beleértve. Harris legalább tizenöt éve hozza a nemrég betöltöttem a negyvenet, de nem ünnepeltem meg, inkább kimentem a meccsre figurát. Murray úrnak lehetett némi hajbeültetése az utóbbi években, mindenesetre fiatalodott egy ötöst a szigetes koncert óta. Gers egyidős apámmal, és legalább olyan jól tartja magát, holott biztosra veszem, hogy nem asztalos, akinek a mai napig nincs bankkártyája. A többieknek sincs okuk panaszra.
Más is volt Maidenen. Pro
Fanyaloghatnék, hogy az első három-négy dalból szinte semmit sem lehetett hallani a kaotikus hangzás miatt; írhatnék ironikus mondatokat hipszter módra arról, mennyire vicces és anakronisztikus gonosz kinézetű, mozgatható óriásbábukból és hasonló csacskaságokból felépíteni egy színpadképet 2014-ben; gúnyosan mosolyoghatnék, hogy az Iron Maiden zenészei Dickinson kivételével úgy néznek ki, mint a lepukkant angol nagymamák, és hogy Dickinson ugyan lefutott minimum egy félmaratont, de ez sajnos néha a magas hangok kiéneklésének a rovására ment; szóval sok mindenbe beleköthetnék, de a helyzet az, hogy az Iron Maiden maga a heavy metal, annak minden gyönyörével, monumentalitásával és időtlenségével, és akik olyan dalokat írtak egyszer és játszanak el még ma is ellenállhatatlanul, mint a Wrathchild, az Aces High, a Phantom of the Opera vagy a The Trooper, azokról csak mélységes tisztelettel és szeretettel szabad beszélni, vagy hallgatni örökre. És még a Revelations is volt. (Stoff Csaba)
Másodszor huszonéves tacskókat megszégyenítő energiával vetődnek a színpadra. Dickinson a kétórás buli alatt lefutja a félmaratont énekelve, a húros emberek meg már a második riffnél függőlegesen tartják a gitárnyakat, meg féllábon egyensúlyoznak a díszleten. Harris minden szöveget elénekel, ha nem kell vokáloznia, akkor is, pedig már biztosan hallhatta ezeket a dalokat vagy nyolcvanmilliószor. Mégse unja, ki érti ezt? Biztos szereti őket. Harmadszor pedig itt egy igazi zenekart láthatunk.
Sokan azt gondolják, zenekart csinálni úgy kell, hogy négy-öt ipari tanuló gyöngyfűzés vagy lábtenisz helyett más értelmes hobbit nem találván lemegy pár karton sörrel a légópincébe, hogy ott félrészegen a kedvencei dalainak lebutított változatát gyakorolja. Ehhez széljárástól függően fel kell venni a metálos ruhát, nehogy mán kinézzenek a Dürerből - huszoniksz év után most ismét favágó ing a divat, és ha jól számolom, olyan 2020 környékén visszajön majd az Adidas-melegítő, meg a zöldesszőkére festett haj UV-keretes napszemüveggel. Önálló gondolatok nem kellenek, a lényeg, hogy legyél kemény, hiteles, sose alkudj meg, de azért menj el az első tévés hakniműsorba úgymond terjeszteni az igét. Pedig ez nem zenekar, ez rocksztárosdi. Zenekart csinálni úgy kell, mint az Iron Maiden.
Ez ugyanis egy tökéletes gépezet. Ahhoz hogy ilyenünk legyen, először is vegyünk egy meglehetősen önfejű zenekarvezetőt, aki egyben kurva jó zenész, meg a dalszerzéshez is ért. Főnök mindenhová kell, valakinek csak meg kell mondania a frankót. Neki legyen egy víziója, amihez megkeresi a partnereket, lehetőleg minden posztra valaki olyat, aki azért legalábbis szaktekintély hangszerén. Nem árt, ha jól érzik magukat együtt, mert a közönség általában szereti, ha a banda is élvezi a dolgot, és nem csak a pénzér csinájják. Aztán az sem baj, ha nem ipari tanuló mindenki, mert több agyból több gondolat jön, az meg jó ha van, a végén még tartalma és mondanivalója is lehet a daloknak, még akkor is, ha manapság ez nem annyira trendi. Az önazonosság úgysem megy ki a divatból. Véleménykülönbség esetén néha lehet kurvaanyázni a próbateremben, egymásra lehet csapni az ajtót több évre is akár, aztán kibékülni, a lényeg, hogy inspirálják egymást a tagok.
Az se baj, ha minden zenész egy külön karakter, még jobb, ha ez nem tudatos, hanem csak úgy magától jön. Egy sokarcú zenekarral sokan képesek azonosulni. Jól jön egy reneszánsz ember típusú faszi a bandába, aki nem tud a seggén ülni, és mondjuk vívni jár, meg repülőgépet vezet, esetleg rádióműsort, amellett, hogy elég jól tudja kiabálni, hogy Scream for me aktuális turnédátum. Nem árt, ha van egy őstehetség gitáros, meg egy szorgalmas, Öveges professzor-jellegű arc, akik jól kiegészítik egymást, tudják passzolgatni oda-vissza a szólókat. Extraként lehet még egy showman is, aki jókat rohangálhat a zenekari kabalafigura lábai között, de azért ő is tudjon játszani, szarul gitározni ezen a szinten azért cinkes. A kedves zenekari főhülye szerepére jó a dobos, persze csak akkor, ha ő is mestere a hangszernek, de azért bohóckodjon jókat, ha épp ráér, vigyorogjon végig a koncert alatt, legalább azt hiszik, hogy jó a hangulat. Nem árt, ha van egy kemény, de lojális menedzserünk, akinek a fantáziája nem csak a bazitai kolbászfesztiválra leszervezett haknira korlátozódik. Kell még egy összeszokott turnéstáb, akik kérdés nélkül is tudják, hogy épp melyik jelmezt vagy gitárt kell előkészíteni. Poénból keresztül is nyúlkálhatnak a díszleten, hogy röhögtessék a gitárosokat, ezen a közönség is jól fog szórakozni. Ha ez így együtt van, akkor olyan nagyot már nem lehet hibázni.
És a Maiden nem is hibázik az utóbbi tizeniksz évben. Kitaláltak maguknak egy teljes univerzumot, amiben csak ők vannak, és amiben következésképpen ők a legjobbak. Ha van új lemez, akkor ahhoz van turné, akár úgy, hogy a teljes friss anyagot lejátsszák végig. Utána jön a nosztalgiaturné, amikor egy-egy korszakra helyezik a hangsúlyt. Természetesen mindent meg kell örökíteni koncertlemez, DVD vagy turnéfilm, turnépóló, turnésör, turnébor, turnébudipapír formájában. Minél több apró részletből áll össze egy mítosz, annál jobb, az aktuális dokumentáció újabb azonosulási pontot jelent, a rajongóknak meg mindig van mit megvenniük a gyűjteménybe. Ha vége a turnénak, kicsit elmennek pecázni, golfozni, West Ham-meccsre, aztán kezdődhet a kör elölről.
Most egy ilyen kör vége felé vagyunk, tehát a mostani egy nosztalgiaturné, nem is játszanak '92 utáni dalt. Utóbbi egyébként a már szinte gusztustalanul nagy slágerré avanzsált Fear of the Dark, amit eddigi életem során csak vagy hétmilliószor hallottam, simán ki is megyek sört venni meg pisálni közben. Mondjuk egy Powerslave, vagy egy Caught Somewhere in Time, netán Alexander The Great alatt ez eszembe sem jutott volna, de hát pozitív életszemlélet, valamire minden jó. Ugyanakkor a setlistre nem lehet panasz. Az egyik legjobb lemezük, a Seventh Son of the Seventh Son felét eljátsszák a buli folyamán, köztük a monumentális címadó dallal, amely az életmű egyik legjobb darabja, egy olyan sötét hangulatú középrésszel, ami élőben egyenesen hátborzongató a díszletekkel meg az elmaszkírozott orgonistával megfejelve.
Más is volt Maidenen. Kontra
Az Iron Maiden első évtizede vitathatatlan, ahogy a zenekar képességei is. Viszont a kétharmadtól ezúton kérem, hogy a hangmérnököt örökre tiltsák el minden olyan eszköz használatától, amin tekerő és toló potméter van, ma pedig kezdje el visszafizetni a belépők árát. Soha nem hallottam ennél rosszabbul szóló koncertet. Mindezt a küzdőtér közepén a keverő állás előtt 10 méterre, ahol a legoptimálisabb hangképnek illett volna lennie. A dalok gyakorlatilag felismerhetetlenek voltak, nem hogy mély tartomány, de alsó közép tartomány se létezett. A gitárok egy hatalmas visító kásaként szólaltak meg, a bőgő csattogott, dob sehol, az ének meg valahol egy burokban. Ha a zenekar kiül három üveg Irsai Olivérrel a színpadra és lemegy az egész cd-ről mindenki jobban szórakozott volna. (Szalai Attila)
Van még Revelations, a műsor közepe felé meg még nagyobb meglepetésre az ősklasszikus Phantom of the Opera, és ugye a kihagyhatatlan slágerek, amikre a legjobban lehet együtt óbégatni a zenekarral. És bevallom, én is ezt tettem, pedig a közönségénekeltetéssel, meg általában minden ilyen hülyeséggel ki lehet kergetni bármilyen koncertről. Bár itt legalább ez is saját találmány - a Scream for me ordibálása mégsem a paneles műmájer Are you ready-zés, amit a magam részéről inkvizíciós módszerekkel büntetnék elkövetőtől függetlenül. Persze ez már csak utólag jutott eszembe, hiszen a helyszínen olyan, sokkal fontosabb dolgokkal voltam elfoglalva, mint léggitározás, ordítozás, a dobpörgetések lekövetése, valamint újdonsült ismerősök sörrel kínálása. Nem is tudom, mikor történt ilyen utoljára. Pedig nem szólt annyira jól a koncert, de hát ez kit érdekel?
Abból viszont, hogy még 2014-ben is a Maiden "a metálzenekar" több dologra lehet következtetni. Egyrészt lehet, hogy én vagyok teljesen időviharba került, ódivatú idióta, aki nem képes befogadni az új idők új dalnokait. Vagy az is lehet, hogy tényleg nincs utánpótlás már ilyen nagy pályán játszó, A-tól Z-ig kitalált produkciókból metálban, és tíz év múlva már csak a popzene egyik ága lesz ez is. Remélem, az első lehetőség az igaz, és hamarosan jön egy olyan bagázs, aki képes lesz kirángatni a kőkorszakból. De ahhoz a tegnapi koncert után nagyon fel kell kötni a gatyát.
A Facebookunkon van egy csomó olyan tartalom, ami itt nincs? --- Kövess minket ott is!
