Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Mark Tremonti, Brian Marshall és Scott Phillips már akkor sem számított kis névnek a rockszakmában, amikor a Creeddel befutottak, de az igazán elismerő kritikákat akkor kapták meg, amikor összeálltak az akkor még ismeretlen Myles Kennedyvel, és a Creedhez képest markánsabb és masszívabb zenét kezdtek játszani. Az Alter Bridge ugyan a Creed sikereit nem érte el, de olyan népszerű tudott lenni az évek során, hogy az őshazájától távol, Magyarországon is egy jó kétharmad háznyi tömeget összegyűjtött, a viszonylag drága belépőjegy ellenére. (Fotók: Artlasso.hu)
Nekem az Alter Bridge-koncertekkel kapcsolatban csak egy fesztivál fellépés volt meg, amikor nem tettek rám nagy benyomást, sőt átlagosnak tűnt a produkció, de az látszott, hogy egy kisebb teremben, viszonylag sok emberrel új életre kel ez a zene, és tényleg így van. A Pecsa pontosan alkalmas volt a bensőséges hangulatra, és arra, hogy ezek a nagy ívű, már-már túlzó rockszámok közelebb kerüljenek a földhöz. A koncert egyik csúcspontja ennek ellenére éppen az egy szál akusztikus gitárral eljátszott, tábortűzdal, a Watch Over You volt. Mondjuk a közönség forróbbik részén állva a torka szakadtából éneklő fiúk tudták rontani az élményt, de mindez hátulról, egyben hallva egészen felemelő élmény volt. Ott nem rontották a Myles Kennedy által nyújtott teljesítményt, hanem hozzátettek inkább.
Kennedyt már talán én is dicsértem párszor, de most is bebizonyosodott, hogy valódi rocksztár alkat, aki nincs elszállva magától, nincsenek nagy gesztikulációi, de közben mégis magára vonja a figyelmet, amellett, hogy tökéletesen énekel, sőt a gitártudását is megmutatta párszor, amire Tremonti alázattal hagy neki helyet, kifejezetten gyakran. A zenekar tényleg zenekarként működik, egyikük sem uralja el a zenét.
Azt azért én is látom, hogy az Alter Bridge dalai nem váltják meg a világot, sőt némelyiküket még csak kiemelkedőnek sem mondanám, de a gyakori zseniális pillanatok miatt még fanyalogni is elfelejtettem. Ilyen volt például a Blackbird, az említett akusztikus dal, vagy az epikusabb Waters Rising. Számomra az új lemez az, ahol egy valóban karakteres hangulatot sikerült elcsípniük, és emiatt talán lemezen nehezebben is lehet megbarátkozni a számokkal, de koncerten ezek mindegyike nagyon működik és mozgatható rá a közönség.
Ki tudja miért, volt nekem egy prekoncepcióm a koncert előtt, hogy itt majd túlnyomórészt csajok lesznek, de nagyot tévedtem, az első sorokban is inkább a szőrös férfiak voltak aktívabbak, még ha most kivételesen a csajaikat is nyugodt szívvel elhozhatták. Ebben a zenében nincs semmi bántó, és talán éppen attól jó, mert barátságos. Mindenesetre a zenekar volt annyira szimpatikus, és a közönség volt annyira lelkes, hogy valószínűleg nem utoljára jártak Magyarországon.
