Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Öt éves lett a Bohemian Betyars, az utóbbi évek egyik legizgalmasabb fiatal hazai zenekara. A csapat ősszel ideiglenesen Berlinbe költözik, miközben lassan külföldön ismertebb lesz, mint Magyarországon. A banda három tagjával beszélgettünk a külföldi lehetőségekről és körülményekről, na meg persze a pénteki szülinapi koncertről is.
Idén ötéves lett a zenekar. Hogyan foglalnátok össze ezt az időszakot?
Szűcs Levente: Annyi minden történt, hogy nehéz egy mondatba azt mind belenyomni, de az biztos, hogy csodálatos volt. Amikor 17-18 évesen a gimiben elkezdtük, nem gondoltuk volna, hogy ez lesz belőle. Még csak azt sem sejtettük, hogy mi, zenekartagok gyakorlatilag testvérekké fonódunk össze. Együtt élünk, egy célért dolgozunk, és idén már azt is érzem, hogy sokkal tudatosabbá váltunk. Az évek során folyamatosan fejlődtünk és tanultunk, és sokszor a saját hibáinkból jöttünk rá, hogy miről is szól a zenélés.
Úgy tűnik, hogy a stílus, amiben nyomultok, egyre népszerűbb itthon. Így van ez Európában is?
SzL: Szerintem igen. Például, ha csak a Balkánt nézzük, az Spanyolországban őrülten megy most, nagyon szeretik a fúvósokat és a balkáni ritmusokat ott.
Fehér Gábor: De például náluk is csak olyan 2007-2008 óta megy a balkáni zene, előtte nagyrészt ismeretlen volt, most viszont úgy érzik, hogy ez a stílus nagyon is közel áll hozzájuk.
SzL: A mi zenénk elég sokoldalú, úgyhogy bárhova megyünk, ha egy szkeptikus ember eljön a koncertünkre, ő is biztosan talál magának valamit a zenénkben, ami tetszik neki. Többször is visszahallottuk már ezt a közönségünktől.
Mi lehet az oka annak, hogy amikor itthon még nem is voltatok annyira népszerűek, külföldről már akkor is sok meghívásotok volt?
SzL: Az a furcsa, hogy mi a színpadon tanultunk meg zenélni, és ott is nőttünk fel , vagyis kezdtünk el felnőni. Így visszagondolva nem is értem, hogy hogyan állhattunk a külföldi színpadokra a kezdeti időszakban, de valahogy a bulit és az érzést mindig is át tudtuk adni a közönségnek. Más zenekarokkal szemben lehet, hogy pont az volt az előnyünk, hogy a populáris angolszász zenéhez képest egy magyar zenekar, aki magyar-cigány-balkáni zenét nyom punkkal és skaval keverve, az figyelemfelkeltőbb volt. Nem azért, szeretem az indie rockot, de ha egy indie rock zenekar lettünk volna Magyarországon, nehezebb lett volna eljutnunk külföldre.
Akkor szerintetek egy magyar előadótól ez a különlegesség kell, hogy külföldön is megállja a helyét?
SzL: Az kell, hogy vigyen magával valamit a magyarságából. Vannak hazai példák arra is, most mondjuk az Ivan & the Parazol, hogy ha eljutsz egy profi szintre az angolszász zenében és szerencséd van, akkor el tudod kapni a fonalat. Mi még mindig formálódunk egy kicsit, nem vagyunk annyira kész produkció, mint az Ivan & the Parazol, de az a virtus, amit magunkkal vittünk, az tetszett az embereknek. Másrészről ez a külföldi próbálkozás az elején teljesen egy csináld-magad dolog volt. Mikor kétévesek voltunk, Máté írt vagy 400 fesztiválnak, elküldte a kislemezünket, és ezek közül visszaírt egy. Annak az egy német szervezőnek magyar felmenői voltak, és elhívott minket a fesztiváljára. Mi kértük, hogy szervezzen nekünk még pár koncertet, hogy odajussunk, és ő megcsinálta. Aztán a koncerteken már az volt a lényeg, hogy 1000%-osan odategyük magunkat, egyrészt, mert örültünk, hogy külföldön játszunk, másrészt, mert nem lehetett tudni, hogy ki van épp a közönségben. Ezen a fesztiválon találkoztunk például egy spanyol zenekarral, akinek a menedzsere elhívott bennünket Spanyolországba, és azóta is egyre több koncertet adunk ott.
És hogy fogad benneteket az európai közönség?
SzL: Nagyon pozitívan. Negatív élmény nem is jut eszembe.
FG: Tényleg, nem volt semmi rossz tapasztalat. Az az érdekes, hogy ahogy nyugatabbra mész, egyre pozitívabban állnak hozzád az emberek, közvetlenebbek, és nyitottabbak feléd. És azt, hogy a színpadon mindig próbálunk tényleg mindent beleadni, látják az emberek, és értékelik is.
SzL: Igen, az a fejenként két liter izzadság megteszi a hatását. Nem lehet tudni, egyébként lehet, hogy azért is nyitottabbak felénk, mert külföldiek vagyunk.
Más setlistet is visztek külföldre, mint a hazai koncertekre?
SzL: Nem, általában ugyanazt. Néha kevergetjük azért, és néha egy keményebb, punkosabb setlistet rakunk össze, ha a közönség olyan, például Németországban. De egyébként amik magyar dalok, azokat kint is magyarul énekeljük, és például a spanyolok, akik amúgy se nagyon beszélnek angolul, ezt nagyon szeretik is, tetszik nekik a nyelv. Az meg csak a mi hibánk, hogy a sok magyar dalt nem fordítottuk még le. A feeling így is átjön a közönségnek, de azt mondjuk egy kicsit sajnálom, hogy lemaradnak a szövegről, mert az azért mégiscsak a dalok másik oldala.
Hol szerettek a legjobban fellépni?
SzL: Spanyolországban, de igazából külföldön mindenhol kihívás és újdonság fellépni. Egy kis cseh anarchista klubban 20 embernek ugyanúgy szívesen játszunk, mint például most a Viña Rockon, ahol pár ezren voltak, vagy Berlinben a Karneval der Kulturen-en. Érdekes látni azt is, hogy a különböző nemzetek egy kicsit máshogyan buliznak.
Melyik zenekarral csinálnátok legszívesebben közös turnét?
SzL: Spanyolországból a Swingdigentest mondanám. Egy spanyol fesztiválon találkoztunk velük, amin reggel 7-kor kezdtek el játszani. Alapvetően ők utcazenészek, de vérprofik, nagyon jól kommunikálnak a közönséggel, és nagyon feltüzeltek minket is.
A Glastonbury nagyszínpada, a Super Bowl, vagy a Grammy-díjátadó. Ha választanotok kéne, hol lépnétek fel a legszívesebben?
SzL: Hát persze mind a hármat elvállalnánk, de ha csak egyet kéne mondani, akkor az mindenképp a Glastonbury lenne. De szeretjük az amerikai focit is.
Szerintetek még itthon vagytok a legnépszerűbbek, vagy esetleg már valahol máshol?
SzL: Szerintem azért még Magyarországon. Én nem is hittem ezt sokáig, hogy itthon azért elég sokan ismernek minket, és benne vagyunk a köztudatban, de a visszajelzésekből ez látszik. Viszont ha azt nézzük, hogy itthon milyen fesztiválokon játszunk, hány ember előtt és mekkora színpadokon, akkor azt kéne mondanunk, hogy külföldön sikeresebbek, vagy elismertebbek vagyunk. Itthon azért sokat küzdünk azért, hogy a nagy fesztiválokon kapjunk akár egy kis színpadot is. Lehet, hogy nem lehetsz próféta a saját hazádban, de mi nem is akarunk azok lenni, jöjjenek csak el az emberek a klubkoncertjeinkre, és érezzék jól magukat. Ami itthon különleges, az az, hogy az emberek éneklik a szövegeket, és ezt nagyon jó hallani. Nekünk azért ez a hazánk és az eredeti közönségünk, de néha furcsa, hogy mennyivel nagyobbak a lehetőségeink külföldön.
Ősszel Berlinbe költöztök, legalábbis ideiglenesen. Mi ennek az oka?
SzL: Elsősorban a kalandvágy. Szerencsét akarunk próbálni, és nem arról van szó, hogy szar helynek tartanánk Magyarországot, nem akarunk hátat fordítani neki. De a mai kornak az a legnagyobb lehetősége, hogy az ember mehet, és szerencsét próbálhat a világban. Azt érzem, hogy a zenekar által kinyílt előttem Európa, és a sok különféle életszemléletet, a sok tapasztalatot mind magamba tudom gyűjteni. Minél többet megismerünk, annál gazdagabb emberek leszünk lelkileg, ezt mindannyian így gondoljuk. És mi betyárok vagyunk, nekünk utazgatnunk kell, különben nem is lennénk hitelesek. Inkább azt akarjuk, hogy kevesebbet játsszunk itthon, de nagy érdeklődés közepette, mint hogy ránk unjanak, és mi is belefásuljunk a sorozatos koncertekbe.
De azért lesznek hazai koncertjeitek a berlini időszak alatt is?
SzL: Igen, októberben fogunk kimenni, de decemberben visszajövünk, aztán pedig jövő tavasszal, meg nyáron, a fesztiválokra is. Egyáltalán nem arról van szó, hogy sosem fogunk visszajönni, csak arról, hogy kimegyünk ott élni egy időre. Ha Berlin bejön, akkor utána én kipróbálnám például Barcelonát is.
FG: Igen, kár lenne itthon begubózni. Viszont az az érdekes, hogy sok más magyar zenekar, akivel beszélgettünk erről, nem így állt hozzá.
SzL: Igen, sokan azt mondták, hogy nem becsüljük meg, hogy magyarok vagyunk. Pedig ez nekünk fontos, azért is jutottunk idáig, mert magyarok vagyunk, ez az egzotikumunk is külföldön. És amúgy tök nehéz elszakadni Budapesttől, élvezem a várost, de pár év múlva lehet, hogy már eljutnánk egy túl kényelmes szintre itthon, és nehezebben mennénk ki.
Egy másik magyar kötődésű, és hasonló világban mozgó zenekar, a Rotfront is berlini székhelyű. Jó terep az ilyen zenekaroknak a város?
SzL: Igen, az. Velük nem tartjuk most a kapcsolatot, de ha kimegyünk, jó lenne megismerni őket. Ha az anyagiakat kérdezed, szerintem jobban is meg lehet élni, mint itthon. A jegyek ára magasabb, a közönség cédéket, pólókat vesz, és minden klubban kapsz ingyen vacsorát és sört. Kint biztosan nagyobb kihívás lesz, de nagyobb is a lehetőség, ha összejön.
Palágyi Máté: Ott sokkal nagyobb igény van az underground zenére. Azért Magyarországon is jó a piac, de eléggé telített.
FG: Magyarországon nem nagyon mész el egy olyan zenekar koncertjére, amiről korábban nem hallottál semmit, az emberek nem néznek utána ezeknek. Kint viszont igen.
Pénteken lesz a szülinapi koncertetek az A38-on. Mivel készültök?
SzL: Nagyon hosszú műsor lesz, jó kondink van, de azért kicsit még izgulok, hogy hogy bírjuk majd. Általában 18-20 számot szoktunk játszani, most 29 lesz. Régi tagok is feltűnnek majd egy-egy számra, a Guča Partyzans Brass Band rezesbanda is fog felünk zenélni, lesz akusztikus blokk, szóval elég összetett műsorra lehet számítani, amilyet még nem látott az sem, aki volt már 15 koncertünkön korábban. Meg van még egy meglepetés, amiről nem beszélek, de nagyon jó lesz.
Mi lesz öt év múlva?
SzL: Hát Glastonbury, nem? Egyébként azt szeretném, ha ez a testvéri barátság közöttünk, és a zenekar ugyanúgy meglenne majd akkor is.
PM: Az biztos, hogy ugyanezen a szinten nem szeretnénk maradni, tovább szeretnénk fejlődni.
Új lemezt terveztek?
SzL: Persze, most jött ki az új klipünk (itt írtunk róla), nyáron kijön majd még egy, nyár végén pedig csinálunk egy kislemezt, a szeptemberi búcsúbulinkig szerintem már ki is fogjuk adni. Aztán pedig amennyi idő kell a következő lemezhez, annyit szánunk rá, nem sietünk. Ameddig megvan bennünk a vágy és a tűz, addig csináljuk tovább.
