Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Emlékszel még a tizenhárom évvel ezelőtti budapesti koncertetekre?
Emlékszem rá, jó kis buli volt, és nagyon lelkes közönség gyűlt össze, de kicsit keserű volt a szám íze, mert valakik bántalmaztak egy csajt a tömegben. Mindenesetre mindig jó visszatérni valahova és érezni, hogy kitart mellettünk a rajongótáborunk.
A kezdetekben a Dropkick Murphys hardcore-punk zenét játszott némi népzenével fűszerezve. Mára ez megfordult, nagyobb hangsúlyt fektettek a kelta hagyományokra, a street-punk gyökereitek pedig némileg a háttérbe szorultak. Hogyan következett be ez a váltás?
A nyolc albumunk elkészítése során sok zenei irányzatba belekóstoltunk, számos hangszereléssel kísérleteztünk. Idővel rájöttem, hogy a street-punk elem számomra inkább filozófiai, mint zenei összetevője a Dropkick Murphysnek. A jellegzetességei továbbra is fellelhetőek a dalszövegekben és mondjuk az öltözködésünkben, de zeneileg egy másik irányba mentünk el. Azt viszont bátran kijelenthetem, hogy az elveink, a dalszövegekben visszaköszönő mondanivalónk a kezdetek óta semmit se változott. Az első album elkészítésekor csak négyen voltunk a zenekarban, és a skótdudás, mandolinos részeket olyan barátaink játszották fel, akiknek volt rendes munkájuk, tehát nem turnézhattak velünk. Aztán ugye rájöttünk, hogy az emberek igénylik a dallamosabb, folkosabb számokat, így aztán állandó tagként is bekerült a zenekarba egy skótdudás és egy mandolinos. Úgy érzem, hogy ezekkel a dalokkal több embert vagyunk képesek megérinteni. A tegnapi zágrábi koncertünkön például részt vett egy kislány a nagymamájával, és bármilyen meglepő is, de a nagyi volt a nagyobb rajongó, ő mutatta meg a zenénket az unokájának. Pontosan erre vagyok a legbüszkébb a Dropkick Murphys-zel kapcsolatban, hogy amikor Amerikában lépünk fel, a koncertjeinkre szívesen eljön az egész családom, a kilencven éves nagymamámtól kezdve a legkisebb, most öt éves kisfiamig. Lehet, hogy nem tetszik nekik az összes szám, de a mondanivalónkkal mind azonosulni tudnak. Egy heavy metal együttes lehet, hogy nagyobb helyeket tölt meg, mint mi, de nem hiszem, hogy a zenészek családtagjai mind egyetértenek a zenekar üzenetével.
Amikor elindult az együttes, már létezett ez a mondanivaló, megvoltak az irányelvek, vagy csak egyszerűen zenélni akartatok?
Abszolút létezett. A kezdetekkor, amikor még pincékben játszottunk punk gyerekeknek, már akkor is az járt a fejemben, hogy ezek a dalok leginkább az építkezéseken dolgozó munkás barátaimnak szólnak. Végtelenül örültem, amikor a zeném elérte azokat az embereket, akiknek igazán szántam, és hogy ma már komplett családok jönnek el a koncertjeinkre. Nem könnyű megtartani a zene húzását, vagy agresszivitását úgy, hogy közben mégis minden generációnak bejöjjön, amit csinálunk.
A Dropkick Murphys szociális és politikai szinten is igen aktív. Jelenleg milyen nemes ügy van terítéken nálatok?
2009 óta létezik egy jótékonysági alapítványunk, név szerint a The Claddagh Fund, amely összefogja az összes ilyen típusú kezdeményezésünket, itt gyűjtjük össze a befolyó adományokat, amelyekből aztán támogatjuk az általunk értékesnek ítélt, mégis anyagi gondokkal küzdő szervezeteket. Elsősorban hátrányos helyzetű gyerekekkel, veteránokkal foglalkozó intézményeket és elvonókat segítünk. Azért is volt erre szükség, mert a zenekar tagjai összesen már tíz gyerekkel büszkélkedhetnek, ami természetesen azzal is jár, hogy kevesebb a szabadidőnk, a szakszervezetek mindennapjaiban se vagyunk már annyira aktívak, mint régen, de attól még az elveink és céljaink nem változtak, ugyanaz a baráti körünk, és ugyanazon a környéken lakunk.
Meg tudnád fogalmazni a különbséget az amerikai írek és az írországi írek világszemlélete között?
Én legfeljebb a bostoni amerikai írek nevében beszélhetek. Az őseinknek nem volt könnyű megvetni a lábukat, hiszen egy alapvetően brit többségű országba emigráltak, ahol aztán meg kellett küzdeniük a rasszizmussal és a diszkriminációval. Bostonban végül felülkerekedtek és meghatározó tényezővé váltak, ezért itt nagyon is ápolják az ír hagyományokat, míg az USA más részeiben ez általában kimerül a családnévvel való villogásban. Bostoni írnek lenni kivételes dolog. Írország ehhez hasonlóan megosztó. Nyugat-Írországban, Corkban nagyon vendégszeretőek az emberek, sokaknak élnek rokonaik Amerikában, de Dublin például már annyira vegyes kultúrájú várossá vált, hogy hangulatában nem is nagyon különbözik mondjuk Budapesttől. Semmi köze a vidéki ír városokhoz.
Mi kell egy jó kocsmadalhoz?
Mindenekelőtt kell egy jó közönség! Én speciel már jó ideje nem fogyasztok alkoholt, mert a családomban sok volt az alkoholista, többen bele is haltak, így aztán tisztában vagyok a mértéktelen alkoholfogyasztás hátulütőivel. Egyébként, számos Dropkick Murphys-dal foglalkozik a piálás negatív oldalával, szóval nem csak dicsőítjük ezt az amúgy közösségépítőnek is tekinthető népszokást. Ami egyébként talán már másnak is feltűnt az írekkel kapcsolatban, hogy a legszomorúbb, legtragikusabb dolgoknak is képesek meglátni a jó oldalát, és vidáman előadni azt: „Hej, és most mind meghalunk! Juhé!” Vegyük például az egyik legkedveltebb kocsmadalunkat, a Kiss Me, I’m Shitfaced című számot. Itt ugye kiparodizálunk egy piást, mégis vevő rá mindenki, mert az jár az emberek fejében, hogy basszus, bizony volt olyan este, amikor én is így viselkedtem.
Hogy jött az ötlet, hogy ennél a számnál csajokat hívjatok fel a színpadra?
A közönségünk a kezdetekben főleg srácokból állt, pláne az első sorokban, így aztán próbáltunk gesztust gyakorolni a lányok felé.
Van már közös dalotok Shane MacGowannel és Bruce Springsteennel. Ki a következő a listán?
Az például király lenne, ha Angus Young egyszer szerepelne valamelyik lemezünkön. De az igazat megvallva, Shane MacGowant leszámítva nem nagyon erőltettünk egy kollaborációt sem. Őt mindenképpen meg akartunk nyerni magunknak, hiszen egy élő legenda, és sikerült is hála az égnek. Bruce Springsteen úgy került képbe, hogy már egy ideje jó barátságban voltunk, és amikor megszületett a Peg of my Heart című dal, egyből beugrott, hogy ezt akár az E-Street is írhatta volna, így aztán megkértem Bruce-t, hogy vokálozzon rajta.
Kik most a kedvenc zenekaraid? Kikre figyeljünk oda?
Tudod mit, direkt nem amerikai bandákat mondok. Ott van például a francia The Moorings, vagy a dublini Bottle of Whiskey. Őket nagyon bírjuk. Természetesen meg kell említeni még a The Mahonest, velük sokat turnéztunk is. Az ír zenét játszó amerikai zenekarok sokszor nem szívvel-lélekkel játszanak. Vedelik a Guinnesst és játsszák a népdalokat, de messziről érezhető, ha valakinek nincsen a vérében az egész mentalitás.
Mi volt a legfurcsább dolog, ami történt veletek a színpadon?
Volt már minden. Volt, hogy nácik zavarták meg a koncertünket, volt, hogy összeomlott alattunk a színpad, de még olyan is, hogy amikor szokás szerint felengedtük az embereket, ketten elkezdtek dugni a színpadon. Amúgy több üzenete is van annak, hogy egy adott ponton felengedjük a közönséget a színpadra. Egyrészt ez teszi különlegessé és kiszámíthatatlanná minden egyes esténket, hiszen ettől a ponttól kezdve bármi megtörténhet, és mint említettem meg is történik. Másrészt ezzel azt is bizonyítjuk, hogy nem félünk közel engedni magunkhoz a rajongóinkat, ugyanolyan emberek vagyunk, mint ők, nem vagyunk elszállva magunktól.
Szöveg: Dudich Ákos & Sándor Péter
