Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Kedden már végképp olyan volt a Sziget, mintha teljes üzemben menne, pedig hivatalosan nem, ez is csak a nulladik nap volt. Itt nem késtünk le semmit, sőt, a történelem egyik legjobb szigetes koncertjét láttuk.
A feleség
Brody Dalle arról híres, hogy ő Josh Homme felesége. Jó, persze, volt neki az amúgy egész jó Distillers zenekara, meg amúgy is, önálló jogon egy vad punkcsaj, de sokan tényleg csak Homme miatt ismerik. Nem lesz ez másként a szigetes koncertje után sem, ahol olyan nyeglén jött fel a színpadra a (most éppen) szőke hajú lány, mintha elhatározta volna, hogy ő lesz Kurt Cobain női reinkarnációja. Úgy is gitározgatott, meg énekelgetett ott középen, mint a néhai Nirvana-frontember. Néha megdobálta a haját, de ennyiben ki is merült a színpadi produkciója.
Pici lendületet ott vett a buli, mikor eljátszották a Misfits Hybrid Moments dalát. Nem is ez a szám volt lendületes, hanem az utána következő saját szerzemény. Ja igen, saját szerzemény: természetesen nem csak a most megjelent szólólemezéről játszott Dalle és három férfi kísérőzenésze, hanem számos Distillers-dalt is hallhattunk. Szóval kellemesen rövid, de fáradt volt ez a koncert. Dalle le is mondta utána az összes interjúját. Még szép, a férje lassan indult a munkába, valakinek a gyerekekre is kellett vigyázni. (Dankó Gábor)
A hippik
A Napalm Death mellett az Anti-Flag példája jól demonstrálja, hogy a hippik ma már jóval mérgesebbek, mint a 70-es években. Ugyanakkor a 70-es évekkel ellentétben ma már semmi elítélendő nincs abban, ha valaki punk rockba oltva szónokol a világbékéről. Vagy ha mégis, a pittsburghi alakulatnak akkor is kijár a teljes amnesztia, tudniillik ennyire fasza koncertzenekar kevés volt a Nagyszínpad történetében. Bár a Bar Religion klasszisokkal jobb dalszerzőkből áll, a Nomeansno szerzeményei fényévekkel karakteresebbek, Justin Sane-éknél nagyobb showmaneket nem hordott a hátán a punk szintér. Ha ezek az arcok brothers and sisters néven szólítják a közönséget, akkor az szó szerint értendő, ennek pedig az egybegyűltek is teljes tudatában voltak. Nem mellesleg tanfolyamot indíthatnának abból is, miként kell tökéletesen élvezetesen levezényelni a circle pit intézményét. Mert olyan nincs, hogy egy Anti-Flag-koncerten az ember ne kapjon kedvet hasonló társas foglalkozásokhoz és közben ne segítsen az elesetteken Teréz anya módjára. (Kivéve persze, ha az illető a lábbelik történetének legsötétebb fejezetében, vietnami Jézus-pacskerben vetődik be a moshpitbe.) Kiváló hangulatú performansz volt, akár minden héten el tudnánk viselni egy ilyet. (nausea)
A baszk
A SKA-P koncertje nekem valahogy mindig is a Sziget igazi kezdetét jelentette. Nem azért, mert mondjuk ők lennének a kedvenc zenekarom, hanem mert egyrészt állandóan itt vannak, másrészt általában a fesztivál elején lépnek fel, harmadrészt meg azért, mert mindig nagyon jó bulit csinálnak. Az első Szigetemen, 2009-ben is a spanyol zenekar koncertje volt az, ami meghozta azt a felszabadult érzést, amit az embernek a Szigeten éreznie kell. Most a fesztivállapot már nagyjából hétfőn megvolt, de ettől a koncerttől is azt vártam, hogy kedvet adjon az önfeledt bulizáshoz a fesztivál hátralévő részére is, és nem kellett csalódnom. A zenekar most is azt tudja, mint régen, ugrálva előadja a pörgős skaszámait mindenféle látványelemmel kísérve, ugyanaz a rendőrruhás gorilla ugrált ezúttal is a színpadon, mint évekkel ezelőtt. Ez lehetne akár unalmas is, de valamiért mégsem az. Talán pont azért, mert a zenekar annyira önfeledt bulihangulatot csinál, hogy az embernek nem jut eszébe gondolkozni azon, hányszor látta már ezt korábban. Különösen a végén volt erős a koncert, amikor egymás után következett az Intifada, az El Vals del Obrero, az A la Mierda, és az El Gato Lopez. Ezek után pedig annyira jó hangulatban vártam a Queens of the Stone Age koncertjét, hogy az csak jól sikerülhetett. (Magyar Ádám)
A férj
A zenében kissé válogatós Sixx kolléga szerint a Queens Of The Stone Age depresszív zenét játszik. Ezzel véleménnyel lehetne vitatkozni, ha felsorolunk olyan zenekarok, mint a Neurosis vagy a Katatonia, esetleg a Portishead, de valójában nem érdemes, mivel igaza van. A gitáros-énekes-főnök Josh Homme fanyar személyisége átragad a dalaira is. Van bennük valami bizarr sötétség. Ennek megfelelően a tavalyi voltos fellépés levegőtlen volt és negatív. Akkor számomra úgy tűnt, egy Queens Of The Stone Age ilyen számokkal csak ilyen koncertet tud adni, de nagyot tévedtem. A szigetes koncert olyan felszabadult és energikus volt, hogy nem csak idén lesz nehéz túlteljesíteni őket, hanem a korábbi szigetes koncertek között is a legjobbak közé került.
Nyilván ez is Homme hangulatától függ. Most az első két szám után, megállt, és csak nézte a környéket, és látszott az arcán, hogy baromi jól érzi magát. Innentől kezdve ez már nem lehetett rossz koncert. A lazán zenélő és mozgó zenekar és a voltosnál sokkal pozitívabbra összerakott setlist is segített persze ezen, de a táncolgató, mosolygó frontembert figyelte leginkább a közönség is. A tömeg annyira ráérzett a zenére, hogy egy kiállás alatt magától guggolt le és ugrott fel a berobbanó riffre. Volt aztán közönségszörföző kerekesszékes srác, sok vigyorogva ugráló holland, meg rengeteg fesztiválzászló.
Utóbbi mennyisége sajnos a Szigeten az elviselhetetlenség határáig jutott. Annyira, hogy a kivetítőre is inkább az oldalsó kamerák képét tudták kirakni, mivel a keverőtől el sem lehetett látni a színpadig. Én mondjuk azt sem értem, hogy egy Half Life-jeles zászlót mi értelme van lengetni, de biztosan csak én nem érzem át kellően a fesztiválfeelinget. De persze a Queens Of The Stone Age ettől még állat volt. (Dankó János)
Az egér
Az idei Szigetet Deadmau5 nyitotta meg hivatalosan is, ami azért elég fura úgy, hogy már lassan a második napja folyamatosan megy a fesztivál. Az, hogy egy kanadai DJ egy fesztivál főattrakciója a Queens of the Stone Age helyett, leginkább arra bizonyíték, hogy a határok végleg elmosódtak a Balaton Sound és a többi fesztivál között: ha van elég fény meg egy vicces egérmaszk, akkor egy nyilvánvalóan ezerszer lejátszott DJ-set is pontosan azt a hatást éri el, mintha kiállna egy zenekar.
Deadmau5 egyébként még egy fokkal ízlésesebb választás, mint például a majd a fesztivált lezáró, a prosztóságot már Guetta-szinten művelő Calvin Harris lesz, de ettől még egy nagyjából másfél órás electro-house buliról volt szó, ami jobb pillanataiban a lassan nyolc éves Justice-féle francia hullámot idézte, a rosszabbakban pedig a sárospataki Highlander diszkó felhozatalát. Természetesen semmi bajom nincs ezzel az egésszel, hiszen Deadmau5 sok kollégájával ellentétben legalább nem pofázik bele a szettjeibe, ráadásul szinte biztos vagyok benne, hogy Skrillex szerdai fellépése után nagyon vissza fogom még sírni ezt a patikamérlegen mért négynegyedet. (Fekő Ádám)
