Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Dávid bácsi hetven felé ballagó ősz apóka már. Végigdolgozta az életét, közben letett egy-két dolgot az asztalra, és most jól megérdemelt nyugdíjas éveit töltve a rózsáit metszegeti a hátsó kertben. Mivel fiatalabb korában egész jó gitárosként tartották számon, néha-néha még előveszi a hangszert. Ilyenkor áthívja régi cimboráját, Miki bácsit, és beszélgetnek egy jót. Miki bácsi dobolgatni is szokott, amikor nem épp a nyolcvanas évek óta gyűjtögetett, nagy becsben tartott autócsodáit bütyköli, de hát nem bírja már úgy az iramot, mint fénykorában.
Valamikor idén Dávid bácsi felment a pallásra, ahol a kezébe akadt néhány megsárgult, gyűrött fénykép, meg egy-két régi kazetta, amit még Ricsi bácsival vettek fel úgy húsz éve. Ricsi bácsi az egyik legjobb zongorista volt a környéken, de sajnos pár éve már eltolta a biciklit, nélküle meg nem akartak már zenélni, mert úgy vélték, nem pótolható. Dávid bácsi meghallgatta a kazettákat, és széles mosollyal nyugtázta, hogy egész jó zene hallható rajtuk. Eszébe jutottak azok az évek, amikor még az egyik legnagyobb zenekar voltak az egész föld kerekén. Gondolta, talán nem csak ő örülne ezeknek a felvételeknek. Az ötlettel oda is állított feleségéhez, Marcsi nénihez, aki épp a virágokat locsolta, miközben a sütőben már illatozni kezdett a rizsfelfújt.
Marcsi néninek tetszett a gondolat. Hallgatták a húsz éve ki nem adott dalkezdeményeket, nosztalgiáztak Ricsi bácsiról, anekdotázgattak Vízi úrról, aki szintén a zenekar tagja volt régen, de aztán úgy összevesztek, hogy csak jótékonysági célokból találkoztak vele ismét. Több estét töltöttek így, majd arra jutottak, másokkal is érdemes lenne megosztani ezt az élményt. Marcsi néninek ráadásul volt egy rég felhasználatlan verse a fiókban, így magától értetődő volt az ötlet, hogy ha már nyilvánosságra hozzák ezeket, esetleg írjanak egy közös dalt, ahogy húsz éve is tették párszor, biztosan örülni fognak neki az emberek.
Miki bácsinak sem volt ellenvetése. A dobok nagy részét már úgyis felvették vagy húsz éve, neki sok dolga nem volt az egésszel, maximum hogy az áldását adja rá, meg egy-két dolgot újrajátsszon, amit két olajcsere között még simán meg is tudott oldani. Élvezte, hogy hetvenévesen is meg tudja ütni a hangszert, és mosolygott, amikor eszébe jutott, hogy milyen volt hosszú hajú, patkóbajszú hippiként mászkálni a Vezúvon fiatalsága idején.
Dávid bácsi hozott még pár vendégzenészt is, olyanokat, akikkel már régen is gyakran játszottak együtt, majd nyakába akasztotta a háromszáznegyvenszer átfúrt-faragott fekete Stratóját, hogy egy-két gitárszólamot feljátsszon a régen felvett alapokra. A stúdióba indulás előtt kiesett a gitártokból egy e-bow, amit már régóta keresett. Azt hitte, Marcsi néni a porszívó martalékává tette még évekkel ezelőtt. Ez jó előjelnek bizonyult, és ha már így alakult, azzal is megszólaltatta a gitárt párszor a stúdióban, csak az íze kedvéért. Az elkészült anyagot meghallgatták párszor, és úgy gondolták, Ricsi bácsi is örülne annak, hogy az utolsó felvételei ilyen formában látnak majd napvilágot.
Mivel az elmúlt évek autóbütykölése és rózsametszegetése nem sarkallta már az öregfiúkat olyan tényleg fontos gondolatok szavakba öntésére, mint amelyekkel a hőskorban foglalkoztak, úgy gondolták, inkább beszéljen a zene. Amúgy is nosztalgiázásról van szó, meg hát a zenekar fénykorában sem ők faragták a rímeket. Vízi urat talán segítségül lehetett volna hívni egy-egy szöveg elkészítéséhez, de ő ma is egy ősz forradalmár, meg aztán Ricsi bácsit is ő tette ki a zenekarból egyszer, még a nyolcvanas évek elején, ezért ezt az ötletet elvetették. A lemez így az utolsó, Marcsi néni versét felhasználó dalon kívül ebben a szöveg nélküli formában látott napvilágot.
Nagyjából ez lehetett az utolsó Pink Floyd-album története. Ehhez képest több olyan véleményt olvastam, hogy ez nem más, mint a rajongók becsapása, pénzhajhászás, és egyébként is hogy gondolták ezt. Érdekes, ha valaki találna háromszáz eddig elfeledettnek hitt ceruzarajzot, mondjuk Vincent Van Goghtól, senki sem menne orbákolni a múzeum elé, ahol kiállítják azokat az életmű részeként. Sajnos nem mindenki képes értelmezni egy gesztust, egy tiszteletadást a régi barát felé, és a szemük előtt villogó „új Pink Floyd-lemez” felirat alapján automatikusan a The Wall második részét várják. Azok meg, akik képesek a helyükön kezelni a dolgokat, kapnak ötvenkét perc zenét, ismerős hangulatokkal, Richard Wright billentyű-illetve David Gilmour gitárjátékával, amit húsz év után is élmény hallgatni, még ebben a tagadhatatlanul felemás köntösben is. Ez ilyen egyszerű. Eldöntheted, melyik csoportba tartozol.
Az egyetlen nem instrumentális dal a lemezen:
A teljes lemez:
